Péter Vladimir (Csók István Galéria, Budapest, 1977)
Tizenöt évvel ezelőtt készítettem először ékszert. Napi ötleteimet, vagy máshol látott dolgokat valósítottam meg. Akkori munkáimra a prehisztorikus tárgyak és a modern szobrászat hatottak erősen. Aztán lassan rájöttem, hogy a tárgyak léptéke mennyire hatással van a műfaji hovatartozásra. Világossá vált előttem, hogy az ékszer, ha kicsinyített szobor, mivel más körülmények között jelenik meg, mint példaképe, nem fejti ki a tőle várt hatást. Az akkor látott és jónak vélt ékszerek sokban emlékeztettek a modern szobrokra, azok tartalma és térbeli aktivitása nélkül. Ha nem szobor, mert nem az, akkor dekoráció, gondoltam, és ez elkedvetlenített. Félni kezdtem, hogy a kialakult műfaji rangsorolásban hátrább szorulok, ha továbbra is ékszereket készítek. Természetes hajlamom viszont vissza-vissza vezetett erre a területre. Nem tudtam lemondani arról az örömről, amit sikerültebb darabjaim okoztak, hinni kezdtem abban, hogy nem végzek alsóbbrendű tevékenységet. Gondolkozni kezdtem azon, mi is az, amit csinálok. Mivel az ékszer már nem óvó talizmán, sem a gazdagság, a rang jelzője, új meghatározást kell találni. Ha azt mondjuk, hogy rendeltetése a test díszítése, túl szegényes, nem igaz. Legalább annyira nem igaz, mint az, hogy a ruha csak az időjárás viszontagságai ellen való. A test - ember. Ahány annyiféle, érző, gondolkodó, taszító és vonzó áramlatok között mozgó lény. Környezetéhez való viszonyát magatartásával demonstrálja. Minden megnyilvánulásával elfogad, vagy elutasít. Rejtőzködik, vagy felfedi magát, alkalmazkodik, vagy másokat kényszerít arra. Életünk üteme, együttélésünk hagyományai óriási akadályokat gördítenek az önmegmutatás elé. Érzelmeink feltárására, gondolataink megosztására egyre kevesebb módunk és időnk van. Tehát akaratlanul is megjelöljük magunkat. Színes kelméket viselünk, ékszereket hordunk. Jeleink néha harsányak és különösek, azért, hogy magunkra tereljük a figyelmet, megosszuk másokkal boldogságunkat, szépségünket. Máskor ezek a jelek segélykiáltások: végy észre! magányos vagyok! még fiatal vagyok! rosszul érzem magam! öregszem! Olykor magunk választotta felünk nyugalmat áraszt, tiszta méltóságot, harmóniát, békét. E jelek készítője az anyag megmunkálása során tárgyába sűríti tudását, érzelmeit, gondolatait. Ezek pedig tovább sugározzák mindazt, mély kapcsolatot teremtve készítő és érzékelő között. (Igen, érzékelő és nem néző. A tárgyakat simogatni, tapintani kell, hogy befogadhassuk, magunkévá tegyük. Ez a tapintó-ritus rezonál annak a kéznek a tevékenységével, mely létrehozta a tárgyat. Látó- és tapintó idegeink közvetlen rokonságban vannak egymással. Ujjaink párnái olyan ősi emlékeket őriznek, melyeknek feltárására más érzékszervünk nem alkalmas.) Próbáljuk meg befogadni a tárgyak sugárzását, engedjük, hogy maszkunk mögé hatoljon, kifejtve hatását. Hinni kell az ékszerekben, hiszen kultikus tárgyak. Az Embert dicsérik. .. . Peter Vladimír A Képcsarnok meghívja Önt Péter Vladimir ötvös kiállításának megnyitására 1977. május 26-án, csütörtökön délután fél 6 órára a Csók István Galéria grafikai termébe (Budapest, V. Váci utca 25.) A kiállítást Körner Éva művészettörténész nyitja meg. Megtekinthető 1977. június 9-ig, hétköznap 9.30-18, szombaton 9-14 óráig.