Sinkó István (Budapesti Galéria, 1977)
A huszadik században a festészet sokáig el volt tárgy nélkül is. Az a pozitivista gőg, amit az impresszionisták a tudományok oldalvizén a művészetbe hoztak, a megismerés részévé (is) tette a képzőművészeti újítást. Festeni, szinte tudományos kísérlet. A század- és ezredvégen ismét erősen érvényesül a művészetben a tény, hogy az ember spirituális lény. A művész világhoz való viszonyának ez döntő eleme. Ha például a művészi „képet csinál”, akkor azok a hagyományos rezonanciák kezdenek megszólalni, amelyekről a modernek tudtak - és néha a régiek is érezték—, hogy a téma és a művész lelkének összhangzatából támadnak alkotó energiáik. Ebből az alkotás-lélektani mérlegbe a festő tudása a piktúra történetéről, vagy éppen saját családjának privát története éppúgy belejátszik, mint az emberi tudásnak a kollektív tudattalanban rejtőző, igazán csak a művészet számára hozzáférhető forrásai. Sinkó István Budapesten alkot, az ő képeiben ott lakik az egyetemes műtörténet Magyarországról felmérhető, belátható ismerete. Sinkó naprakész ismerője műfaja történéseinek. Fontos, hogy ez a város - az Osztrák-magyar Monarchia egyik centruma volt. A három főváros egyike - Prágát is ide értem -, ahonnan a birodalom összeomlásakor a modernitás szétáradt, előbb Európában, majd az egész nyugati civilizációban. Sinkó átéli a várostörténet eme vonatkozásait. Miközben a Sinkó família felmenői is ott vannak e képletben és képeiben: a grafikus és zeneművész szülők öröksége, egy magaskultúra nyomai a Monarchia művészetének romjai között. Évtizede már, hogy magától Sinkótól egyszerre zenét is hallunk és képeket is látunk: leépült épületrészeket és benne élő halott antropomorf hangszereket. Mind a háznak, mind a vonósoknak köztudottan lelkük van. A festő és a közönség spirituális potenciája nemzi, illetve élteti ezeket a szimbolikus tartalmakat. Sinkó képeinek a kollektív tudattalanból származó és ott ható elemei közül a ház és a hangszer szimbolikája a kultúrának tradicionálisan magas szinten átszellemített töredékei. Ezeket akár lajstromozni is képesek vagyunk. Sinkó házai és hangszerei festett szarkofágok. Egyrészt René Magritte szürrealista átirataihoz hasonló értelemben. Másrészt ebben a sűrített tok-formában az a láda is benne van, amelybe az ókor népei a túlvilág hajóját és a túlélés bárkáját is belelátták a halott Osiris, a gabona, a Nap és a holtak istene a Nílus vizén úszott. Sinkó képein mintha az a rettegés is megjelenne, hogy a feltámadó isten előbb ébred fel a szarkofágban, mint ahogyan a rítusban kellene, és felismeri koporsóba zárt, lehetetlen helyzetét. Analógiát mutatnak a képek a néhai birodalom-rom kulturális helyzetével: a kifinomult vonós hangszerben ráismerünk öröklött (mihaszna?) tudásunkra, és zeneként, szinte halljuk az összeomlásra kárhoztatott Budapest muzsikáját is, meg az eresztékeiben rogyadozó bárkát és a tetszhalott ébredésének sóhaját a leszögezett ládában. Halljuk a szétszabdalt, toldott-foldott pesti házak