Szilágyi Mária kerámikusművész kiállítása (Műcsarnok kamaraterme, Budapest, 1977)
Napjainkra a kerámiaművészet rohamos térhódítása a jellemző, bár ez a mennyiségi fellendülés nem mindig jár minőségi eredményekkel. Az anyagszerűség elve — más iparművészeti ágakhoz hasonlóan — e téren is jelentős befolyásra tett szert, néha azonban az emberi elme és kéz alakító képessége nem jelentkezik elég határozottan az igénybe vett anyag bűvölete mellett. Gyakran tapasztalható, hogy az agyag, samott kupacai megmunkálatlanul is kemencébe kerülnek, az esetlegességek formái műalkotásokként kezeltetnek. Szilágyi Mária három évtizedes pályája épp az ellenkező irányba tart, mind művesebben kidolgozott, mind körültekintőbben átgondolt megoldásokat kínál. Új kiállításának minden darabja páratlan szorgalom, alapos tervezés terméke; miként korábbi tárlatai újabb és újabb többlettel egészítették ki működését, ezúttal is koncepciózus műgond, elmélyült intellektuális közlendő és érzelmi érzékenység motiválja műveit, s amint gazdagodik, bővül életműve, úgy bizonyosodik be, hogy tehetsége még milyen nagy szellemi tartalékok birtokában folytathatja művészetének kiteljesedését. Akik a könnyebb ellenállás útját választják, azon csodálkoznak, hogy Szilágyi Mária miért szab magának nehéz feltételeket, mi a célja a sok időt, energiát igénybe vevő megoldásokkal? Bizonyosnak látszik, hogy azért nem kíméli magát, mert komolyan veszi hivatását. Ma már talán nem kell magyarázgatni, hogy egy iparművész is alakítója lehet a társadalmi tudatnak, mérnöke az emberi léleknek, olyan műveket alkothat, melyek jó hatást gyakorolhatnak egyesek és közösségek közérzetére, szerepet kaphatnak az ízlésnevelésben, fogékonnyá tehetnek a műveltség befogadására. Szilágyi Mária következetesen halad az egyre rangosabb műtárgyak megtervezésének, kivitelezésének az útján, anyagtani tapasztalatai, gyarapodó szakmai ismeretei mind nemesebb szépségek, zavartalanabb harmóniák létrehozására késztetik őt. A sikerek, az elismerések nem szoktatják kényelemre, a bevált vívmányok nem csábítják önismétlésre; művészetének egy-egy kimagasló állomása kilátópont neki ahhoz, hogy végigtekintve törekvéseinek értékei felett a további tennivalókhoz újabb erőt merítsen.