Cs. Nagy Alice kerámikusművész kiállítása (Nagykőrös, Arany János Múzeum, 1980)

Szép, mélytüzű színek és igéző formák vesznek körül, barna-zöld padlóvázák, piros-fekete falitálak, napraforgóra emlékeztető tányérok, bordó-fehér-kék vázák, piros kiskakasok, szürke lófejek, süteményes kosarak, gyertyatartók, mackók, baglyok, boroskorsók, bögrék között ál­lunk, méhrajzásban: Csiba Árpádné, Nagy Alice kerámia-birodalmában. Minden művészettörténet azzal a közléssel kezdődik: az emberi létezés hajnalán az első kéz­művesség, s vele a művészet, az agyagból formált alakzatokkal kezdődik: az agyagos kezű ember művészetével. A leigázott földből az őskori ember egyszerre formálta edényeit és isteneit. A művészet csábítás és igézés, minden művészet az. Sokan mondták és írták már: a minden­napi kenyér csak szükséges, de a költészet nélkülözhetetlen. Ez a hasznosság és ez az igéző szép­ség forrad egybe Nagy Alice kerámiáiban. Szépségük nem kiegészítő tulajdonság és nem járulékos elem, alkotójuk belső érzelmi fűtöttsége sugárzik agyag­teremtményeiből. De századunk megpróbáltató évtizedeiben kissé változott a művészi értékelés. Minden alko­táshoz, legyen az költészet, zene, festmény, szobor vagy akár kerámia, nemcsak az ízlés mérté­keivel közeledünk, nem csupán az érzékszerveinknek izgalmas szépet és örömet várjuk tőlük, de valamilyen többletet is, azt is, hogy egy nép, egy emberi állapot, egy közösség, a vállalt múlt, a kiküzdött jövő igazságát is kifejezzék. Ezt a többletet nevezem Nagy Alice cserepeiben népi ihle­tésnek. ihletésnek s nem másolásnak vagy gúzsnak. A népi eredethez mozgalmas, érdekes, új kí­sérletek társulnak. Uralkodó szereplésért küzdve, egy-egy alkotásban a forma és a szín sokszor szétválik. A lélek orvosai tudatosan szét is választják a kettőt: például a Rorschach-lapokon, amikor a kísérleti sze­mélynek alkalmat adnak arra, hogy az eléje tett színes foltban az élmény leírását a színekre ala­pozza s az alakzatot hanyagolja el vagy éppen fordítva tegye. Nagy Alicenak sikerült szétválaszt­­hatatlanul egybeégetnie cserepeinek formáit és színeit, ezeket az archaikusan megkapó és merész formákat és egymásba csorgatott tüzes, mély, alt-hangú színeit. Claude Roy-t, kortársunkat, a kitűnő francia esszéistát idézve, az ő művészet-himnusza nagyon időszerű itt, Nagy Alice kiállítá­sán is. A művészet — írja Claude Roy — az ember mentsvára, egyedüli menedéke. „Csakis ő szaba­díthatja fel az embert az idő lidércnyomása alól, mentheti ki abból a többé kevésbé jól berende­zett kis pokolból, amit úgy hívunk: élet. A művészetek története azoknak a pilanatoknak tör­ténete, melyekben az embernek sikerült elhallgattatnia a történelmet. ... Haszonnal hívhatjuk se­gítségük régészetet, néprajzot,politikai gazdaságtant, történelmet, ha az a célunk, hogy egy mű­alkotás helyét pontosan körülhatárolhatjuk, de a mű sohasem fér meg e határok között, több annál, ami meghatározza és körülveszi. Pontosan az ellenkezőjét hirdeti annak, amit a történész vagy antropológus. Ők csatákról és csapásokról beszélnek, gyötrelmes kis előrelépésekről és nagy társadalmi katasztrófákról, az emberiség végeérhetetlen, verejtékes küszködéséről. A mű­vész az emberiség nagy és nem múló öröméről beszél, azokról a pillanatokról, amikor az ember átlép a tükör túlsó oldalára, oda, ahol nincsenek „vadak és „civilizáltak”, „barbárok” és „tu­dósok , csak halandó emberek vannak, akik egy percre megfeledkeztek arról, hogy halandók — és talán már nem is azok.

Next