Cs. Nagy Alice kerámikusművész kiállítása (Nagykőrös, Arany János Múzeum, 1980)
Szép, mélytüzű színek és igéző formák vesznek körül, barna-zöld padlóvázák, piros-fekete falitálak, napraforgóra emlékeztető tányérok, bordó-fehér-kék vázák, piros kiskakasok, szürke lófejek, süteményes kosarak, gyertyatartók, mackók, baglyok, boroskorsók, bögrék között állunk, méhrajzásban: Csiba Árpádné, Nagy Alice kerámia-birodalmában. Minden művészettörténet azzal a közléssel kezdődik: az emberi létezés hajnalán az első kézművesség, s vele a művészet, az agyagból formált alakzatokkal kezdődik: az agyagos kezű ember művészetével. A leigázott földből az őskori ember egyszerre formálta edényeit és isteneit. A művészet csábítás és igézés, minden művészet az. Sokan mondták és írták már: a mindennapi kenyér csak szükséges, de a költészet nélkülözhetetlen. Ez a hasznosság és ez az igéző szépség forrad egybe Nagy Alice kerámiáiban. Szépségük nem kiegészítő tulajdonság és nem járulékos elem, alkotójuk belső érzelmi fűtöttsége sugárzik agyagteremtményeiből. De századunk megpróbáltató évtizedeiben kissé változott a művészi értékelés. Minden alkotáshoz, legyen az költészet, zene, festmény, szobor vagy akár kerámia, nemcsak az ízlés mértékeivel közeledünk, nem csupán az érzékszerveinknek izgalmas szépet és örömet várjuk tőlük, de valamilyen többletet is, azt is, hogy egy nép, egy emberi állapot, egy közösség, a vállalt múlt, a kiküzdött jövő igazságát is kifejezzék. Ezt a többletet nevezem Nagy Alice cserepeiben népi ihletésnek. ihletésnek s nem másolásnak vagy gúzsnak. A népi eredethez mozgalmas, érdekes, új kísérletek társulnak. Uralkodó szereplésért küzdve, egy-egy alkotásban a forma és a szín sokszor szétválik. A lélek orvosai tudatosan szét is választják a kettőt: például a Rorschach-lapokon, amikor a kísérleti személynek alkalmat adnak arra, hogy az eléje tett színes foltban az élmény leírását a színekre alapozza s az alakzatot hanyagolja el vagy éppen fordítva tegye. Nagy Alicenak sikerült szétválaszthatatlanul egybeégetnie cserepeinek formáit és színeit, ezeket az archaikusan megkapó és merész formákat és egymásba csorgatott tüzes, mély, alt-hangú színeit. Claude Roy-t, kortársunkat, a kitűnő francia esszéistát idézve, az ő művészet-himnusza nagyon időszerű itt, Nagy Alice kiállításán is. A művészet — írja Claude Roy — az ember mentsvára, egyedüli menedéke. „Csakis ő szabadíthatja fel az embert az idő lidércnyomása alól, mentheti ki abból a többé kevésbé jól berendezett kis pokolból, amit úgy hívunk: élet. A művészetek története azoknak a pilanatoknak története, melyekben az embernek sikerült elhallgattatnia a történelmet. ... Haszonnal hívhatjuk segítségük régészetet, néprajzot,politikai gazdaságtant, történelmet, ha az a célunk, hogy egy műalkotás helyét pontosan körülhatárolhatjuk, de a mű sohasem fér meg e határok között, több annál, ami meghatározza és körülveszi. Pontosan az ellenkezőjét hirdeti annak, amit a történész vagy antropológus. Ők csatákról és csapásokról beszélnek, gyötrelmes kis előrelépésekről és nagy társadalmi katasztrófákról, az emberiség végeérhetetlen, verejtékes küszködéséről. A művész az emberiség nagy és nem múló öröméről beszél, azokról a pillanatokról, amikor az ember átlép a tükör túlsó oldalára, oda, ahol nincsenek „vadak és „civilizáltak”, „barbárok” és „tudósok , csak halandó emberek vannak, akik egy percre megfeledkeztek arról, hogy halandók — és talán már nem is azok.