Csáki-Maronyák József Kossuth-díjas festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1980)
1910-ben születtem Orosházán. 12 éves koromig itt jártam iskolába, de akkor Orosházán középiskola nem volt, így Szegedre kerültem s ott 1928- ban érettségiztem. Utána egy évig a műegyetemre jártam. 1929-től 1934-ig a budapesti Képzőművészeti Főiskola hallgatója voltam, ahol Rudnay Gyula volt a mesterem. Itt a művészeti tanulmányok mellett középiskolai tanári diplomát szereztem. Ezután 1934-ben két orosházi barátommal kerékpárral Olaszországba mentünk, ahol múzeumokat, műemlékeket tanulmányoztam. Rájöttem, hogy szakmailag komoly hiányosságaim vannak, s emiatt élettől kezdve a stúdiumokat 1934-től 1938-ig Orosházán önálló tanulmányok festésével foglalkoztam. 1931-ben még főiskolai növendék koromban — szerepeltem először Budapesten nyilvános kiállításon a Nemzeti Szalonban. Azután szórványosan a „Szinyei Fiatalok” kiállításain, ahol egyik alkalommal „Kitüntető elismerésűt nyertem. 1942-ben volt Budapesten az első önálló kiállításom, az akkori „Műbarát” helyiségeiben. Ezután rendszeresen kiállítottam, de jött a háború. 1945 óta minden jelentősebb kiállítás állandó szereplője vagyok. 1949-ben-1951-ben és 1960-ban voltak Budapesten önálló kiállításaim. Vidéken is volt több önálló kiállításom (Békéscsaba, Szolnok, Szombathely, Eger, Nyírbátor, Nyíregyháza, Debrecen). Műveim szerepeltek magyar reprezentatív nemzeti kiállításokon Prágában, Pozsonyban, Berlinben, Párizsban, Moszkvában, Olaszországban stb. Rómában 1963-ban önálló kiállításom is volt. Számos művem közgyűjtemények birtokában van (Magyar Nemzeti Galéria, Torinói Múzeum stb.). Tanulmányútokat tettem Ausztriába, Bulgáriába, Romániába, Szovjetunióba, Németországba, Csehszlovákiába, Jugoszláviába, Svédországba, Dániába, Angliába, Hollandiába, Görögországba, Törökországba stb. Két alkalommal Franciaországba és többször Olaszországba. 1951-ben kiállított portréimért Kossuth-díjat kaptam (1952-ben). Művészeti tevékenységemért 1970-ben elnyertem a SZOT-díjat. 1939-től mint pedagógus is működtem. Előbb egy fővárosi iparos tanonciskolában, ahonnan 1945-ben átkerültem a Művészeti Gimnáziumba tanárnak. Itt később igazgató is voltam. 1949-től 1955-ig mint főiskolai tanár működtem. 1955-től kizárólag a festészetnek élek. A Magyar Képzőművészek Szövetségének, a Magyar Népköztársaság Képzőművészeti Alapjának tagja vagyok. Budapesten élek. A nyári hónapokban Tihanyban dolgozom. 1954-ben kötöttem házasságot Debrőczy Éva iparművész-grafikussal. Két gyermekünk van. CSÁKI-MARONYÁK JÓZSEF CSÁKI-MARONYÁK JÓZSEF MŰVÉSZETÉRŐL Azok a művészek, akik mostanság hetvenedik életévük körül járnak, annak idején igencsak mostoha körülmények között szerezték meg mesterségbeli tudásukat, kemény feltételek mellett készültek pályájukra. Századunk harmincas éveiben nem sok jó várta a művésznövendékeket, az induló fiatalokat. A művészpártolás rendkívül korlátozott volt, a hivatalos kultúrpolitika szűkös keretek közé zárta a kezdők lehetőségeit. Aki a művész hivatását választotta, az számolt a nehéz helyzettel, jól tudta, hogy önkéntes szolgálatáért nem nagyon remélhet méltó ellenszolgáltatást. A szakma szeretetén kívül nemigen kötötte foglalkozásához a festőt, a szobrászt, erkölcsi és anyagi elismerés csak kevéssé kecsegtethette. S mivel a pályaválasztásban mindenekelőtt a hivatásérzet döntött, a főiskolások mindig is komolyan vették tanulmányaikat, mindent elsajátítottak, ami mestereiktől átvehetőnek bizonyult. Csáki-Maronyák József, Orosháza szülötte, ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik szinte rákényszerült az önzetlen hűség vállalására, fényes karrierről még legvérmesebb ábrándjaiban se fantáziálgathatott, csupán azt tervezhette, hogy legszívesebb meggyőződése szerint művelje a választott művészeti ágat, az utókorra apellálva, a maga mulatására, néhány műbarát örömére alkossa meg műveit. Azokban az évtizedekben a Képzőművészeti Főiskolán amolyan befelé forduló munka folyt, az erős egyéniségnek ismert tanárok körül egészséges szellem alakult ki, az elmélyülten dolgozó műhelyek atmoszférája, melyben a rátermettség, a tanulékonyság, az elhivatottság ihlető otthonra talált, a felkészülés értelmét tiszteletreméltó példák igazolták. Csáki-Maronyák József - nagy szerencséjére - Rudnay Gyula tanszékére került, századunk e szuggesztív romantikusától tanulta a festői kifejezés ismereteit. Mindenekelőtt pedig megtanulta szeretni a klasszikus egyetemesség hagyományait, a múzeumok művészetét, a régi korok mindama nagyjait, akik a színek, fények áradatában megtalálták az emberi megnyilatkozás hiteles eszközeit, a szívnek, az értelemnek szóló láttatás, a vizuális érvelés maradandó módszereit. Rudnay Gyula főleg Velázquez, Rembrandt, Goya, Delacroix, Munkácsy elemzésére szoktatta tanítványait, ő maga is az anyagszerű festés, a drámai megjelenítés, a zengzetes kolorit alkalmazásával oldotta meg történelmi kompozícióit, hangulatos tájképeit. Ezzel ráirányította neveltjei figyelmét a kipróbált értékekre, érzékennyé tette őket az időt álló alkotások megértésére, a festészet legvonzóbb erényeinek felismerésére. Aki átélte Rudnay Gyula tanításának lényegét, annak a szeme kinyílt a festőiség végtelen gazdagságának a felfogására a természeti látványok változatainak, a festőelődök izgalmas örökségének a megszívlelésére, de a képi fantázia még járatlan útjainak feltárására is. Csáki-Maronyák ebből a körből lépett az önálló munkálkodás színterére. Mint visszaemlékezéseiből értesülhetünk, akadémiai tanulmányai befejeztével, mikor először találkozott Itáliában a reneszánsz halhatatlanjaival, kétségbeesetten kellett tapasztalnia, hogy semmit sem tud. Rengeteg aktfestmény, aktrajz elkészítését rótta ki magára, mert készületlennek érezte képességeit az emberábrázolásra. Az önellenőrzésnek, az elégedetlenségnek ezt a serkentőjét hozta magával a Rudnay-iskolából, azóta sem szűnt meg a műtörténet múlt és a kvalitásosnak mutatkozó jelen fáradhatatlan kutatója lenni. A festék pasztózusan felrakott, erősen lazúrozott traktálása mellett egyidőben elragadta az alla príma képalkotás nyugtalanító mámora, majd a quattrocento kismestereinek anyagtani szabatossága, érzelmi és szerkezeti ökonómiája, művészi szemérmessége késztette csodálatra. Minden érdekli, ami a mesterségre vonatkozik, s talán mondani se kell, nemcsak az alkotótevékenység manuális része, technikája, ám ugyanakkor a lelki, intellektuális motívumok szerepe is, az emberi tulajdonságok, reflexiók festői megragadhatásának mikéntje, az a sajátos adottság, aminek a segítségével a festő képessé válik a jelenségeket, a történéseket meghatározó törvényszerűségek érzékeltetésére. A modernista eredetieskedés tollnokai makacs gyanakvással nézik az olyan festőt, szobrászt, grafikust, aki sokat foglalkozik a művészet történetével. Eklektikusnak bélyegzik azt a művet, mely az igazolt tradíciók szellemét őrzi; átvételt csak századunk kozmopolita divatcikkeiből ismernek el jogosultnak. Holott a mind általánosabb, alaposabb tájékozottság ment meg leginkább az epigonságtól, a sokoldalú műveltség fejleszti biztossá az ítélőerőt, fogja szerénységre a legjelesebb tehetségeket is. Csáki-Maronyák József mint tanár hosszú időt töltött a középfokú, majd a felsőfokú művészképzés tanintézeteiben, sokszor vett részt zsűrikben, bíráló bizottságok, minősítő testületek működésében, s mindenhol, mindenkor a műtörténelmi tanulságok figyelembevételével nyilvánított véleményt, adott tanácsot ifjúnak, korosabbnak, képviselte a szakpedagógia sokszázados tapasztalatait, célravezető módszereit. S mivel a képzőművészet szolfézsét — a zeneinél jóval korábban - már Leonardo da Vinci kialakította, a látás iskolázásának alapformáit a történeti anyag szolgáltatja specialistának, amatőrnek, közönségnek egyaránt. Csáki-Maronyák piktúrájában a hagyománynak és haladásnak, a szakértelemnek és alkotómunkának ez az egysége, a képzettségnek és újításnak, a tudatosságnak és ráérzésnek ez a szintézise érvényesül. Sohase hagyja elfutni az ecsetet, pedig mostanában a rögtönzésnek, a véletlennek szokatlanul előnyös irodalma van. Fegyelmezetten, körültekintően áll helyt eszményeiért, teljesíti azt, ami tőle telik: úgy munkálkodik, mint doctus pictor, aki a maga módján még ki szeretné egészíteni a festészeti tudnivalókat, azt és úgy kívánja ábrázolni, amit és ahogyan a műtörténeti ismeretek, kellő képzettség birtokában korunk gondolkodó művésze az emberről és társadalmáról, jámbor szándékairól és igazságérzetéről tisztán áttekinthető okfejtéssel valami biztatót, konkrétet, sokak számára is érdemlegeset meg tud jeleníteni. Bizonyos, hogy Csáki-Maronyák Józsefre nem hatottak az ötven esztendő előtt kelt formalista törekvések, nem alkalmazza a szürreális képzelettársulásokat, a geometrizáló sematizmus képleteit, a követhetelen elvontság rejtélyeit. Nem óhajt a természeti népek varázslóinak misztikus szerepében tetszelegni, mert világos mondanivalóval, okos következtetésekkel járul a nyilvánosság elé, érdekes egyéniségekkel, erős jellemekkel, serény közöségekkel, példamutató tettekkel, vöröslő alkonyokkal ismerteti meg a tárlatlátogatót, az élet szép élményében részelteti képeinek nézőit. Az ingerültségre hajlamosak szemére vethetnék, hogy kerüli a konflitkusok felidézését, a bonyolultabb pszichológiai helyzetek értelmezését, a komor problémák felvetését. S igaz is, ha valaki a drámaiságot, a sorskérdéseket felületesen fogja fel, csupán égzengés és földindulás közben veszi észre a bajokat, túlzások, felkiáltó jelek között tudja csak elképzelni a személyes és társas összeütközések lefolyását, az egyszintűnek, nyugalmasnak minősítheti Csáki-Maronyák művészetét. Ám mesterünk történelmi festészete, munkásmozgalmi érdeklődése, életképeinek sorozata az emlékezetes események, a tipikus szituációk nagyon is eleven tükrözése, cselekmények és tettek érzékeny analízise. Nem véletlen, hogy Csáki-Maronyák József életművének tartóoszlopa a portréfestészet. Találó arcmásai képesítik festőnket arra, hogy a világról nyert benyomásait, a tevékenysége során felgyűlt megfigyeléseit szerves egésszé rendezze, észleleteit, kifejeznivalóit az emberi vágyak, elképzelések, adottságok, ambíciók, tulajdonságok egymáshoz való viszonylataival összefüggésben próbálja művészi harmóniává kerekíteni. Munkajeleneteinek résztvevői külön-külön is egyéni karakterek, tájainak staffázs-alakjai jó ismerőseink. Csáki-Maronyák kitűnő érzékkel hozza közös nevezőre azokat a motívumokat, melyek ábrázoltjait egymáshoz és környezetükhöz kapcsolják. Minden műve azt bizonyítja, hogy figyelmesen, együttérzéssel, megértően vizsgálja az élet, s munkásságában mintegy közvetlenül szóhoz juttatja a valóságot a maga belső meghatározottságaival, törvényszerű változásaival.