Fejér Csaba festőművész kiállítása (Csontváry terem, Budapest, 1980)
Fejér Csaba 1936-ban született Karcagon. 1959-ben diplomázott az Iparművészeti Főiskola díszítőfestő tanszakán. Mesterei Z. Gács György és Rákosi Zoltán voltak. Tanulmányúton Ausztriában és Olaszországban járt. 1966 óta a hódmezővásárhelyi művésztelepen dolgozik. 1967-ben Hódmezővásárhelyen, 1968-ban Bécsben, 1972-ben a Műcsarnokban és Szegeden, 1973-ban Wiesbadenben, 1974-ben Pécsett, 1976-ban a Csók Galériában, 1977-ben Veszprémben rendezett önálló kiállítást. 1962-65-ben Derkovits-ösztöndíjat kapott, 1966-ban elnyerte a Tornyai-plakettet, 1968-ban a Koszta-érmet, 1971-ben Szeged város művészeti díját. Fejér Csaba képei előtt mindig egykori professzorom, Kardos László szavai jutnak az eszembe, aki Thomas Mann írásművészetét elemző előadásában a ,,Varázshegy"-ről kifejtette: ez a könyv már csak azért is remekmű, mert a közönség minden rétegének élményeket tud nyújtani. A műveltségi skála lentebbi pontjain elhelyezkedő olvasót Hans Costorp szanatóriumi életének külső eseményei, a szerelmi mozzanatok, az izgalmas halálesetek, egyszóval a sokoldalú cselekménykomplexum nyűgözi le; a néhány fokkal magasabban álló már ráérez a szanatórium sajátos, az egészséges világ légkörétől olyannyira elütő atmoszférájára; mélyebb kultúra és fogékonyság birtokában pedig mód nyílik a regény eszmei vonulatának. Castorp ellentétes ideológiák között tétovázó jellemének, s vele a németség sorskérdéseinek a megértésére is. A legjobban persze az jár, aki mindezt együtt fogja fel és érzi át, akinél a szerelmi bonyodalom nem jelenik meg az eszmétől, alaktól, stílustól elszakítva, aki tehát egyetlen morzsáját sem veszíti el annak, amit az író át akar neki adni. Nos, számomra Fejér Csaba képei hasonlóan összetett, a műélvezés és értelmezés legkülönbözőbb lehetőségeit felkínáló alkotások: mennél mélyebben ássuk be magunkat titkaikba, annál gazdagabb mondanivalóval szolgálnak. Lehet őket szemlélni — és csodálni — a bennük ábrázolt látványok, ezek hűsége, szépsége, részletgazdagsága felől, lehet értékelni a visszatükrözés természetelvű módszereinek máig érvényes aktualitása, vagy a művészetben mindig is nagy szerepet játszó mesterségbeli tudás, a szakmai felkészültség oldaláról, de lehet ábrázolt jelenségek, illetve az előadás művessége mögé nézve is, a művész indítékait kutatva, a verista szemléletmód magatartásbeli rugóit, filozófiai-világnézeti alapjait vizsgálva. Egy Fehér Csaba-kép — akárcsak Thomas Mann regénye — a megközelítés minden szintjén színvonallal honorálja a jóindulatú érdeklődést, igazi mélységei azonban csak akkor tárulnak fel, ha megfelelő érzékenységgel (de írhatnánk felkészültséget is!) globális és egyben árnyalt módon próbáljuk meg kvalitásait a magunkévá tenni. Tárgy, téma, nyelvezet és mondanivaló egyidejűségében. Egy ilyen komplex birtokbavétel aztán mindent érthetővé tesz, megvilágosít. Kiderül többek között, hogy Fejér Csaba meditatív, sőt lírai alkat, akit minden elébekerülő tárgy, jelenség vagy ember hosszas töprengésre kényszerít, töprengésre a sorsról, a múltról, a fejlődésről. Mindent felboncol, elemeire szed - majd ismét összerak, miközben gonddal kitapogatja mind az előrevivő, mind a hátrahúzó erőhatárokat. A folyamatosságot megteremtő hol csendes, halk, máskor harsabb és nyersebb küzdelem, pontosabban e küzdelem természete érdekli, amely a külsőségeket csakúgy áthatja, mint az emberi lét rejtettebb tájait: az érzelmeket, indulatokat. Szociográfusi nézőpontja, s ezt hűen tolmácsoló dokumentarista stílusa egyszerre tükröz kritikát és megértést, szenvedélyes cselekvésvágyat és objektív kívülállást, az értékek relatív voltából adódó kétkedést és türelmes, szívós bizonyosságkeresést. S mindez két szín, a szürke és a barna sokhangú regiszterén, lebilincselő színességgel, a gesztusfestészet eszközbeli eredményeinek egyéni asszimilálásával van előadva, olyan festői energiával és intenzitással, amelynek sodrában a reáliák rejtett, szimbolikus arcukat is megmutatják Fejér Csaba képvilágában, amely képvilági tény és való - még inkább a tegnapot és a mát (pontosabban a mának egy szeletét) idézi inkább, mint a holnapot és a holnaputánt, a magam részéről az ábrázolás érettségét becsülöm a legtöbbre. Amit Fejér Csaba lát, azt nagyon pontosan látja, kivált, ha a látnivaló belül esik közvetlen életterének körén. Imponáló biztonsággal ragad meg jellemeket, helyzeteket, hangulatokat; irgalmatlan éleslátással hasít bele a civilizációs fejlődés új periódusába lépő paraszti élet bonyolult fedőzetébe, újratermelődő konfliktusaiba. Tárgyilagosságán is átüt azonban elfogultsága, együttérző szeretete; olyatén van otthon a vásárhelyi tanyákon, miként József Attila a külvárosban. A költő után így ő is elmondhatná az „Elégia” zárósorait: ,tudod-e, milyen öntudat kopár öröme húz-vonz, hogy e táj nem enged és miféle gazdag szenvedés taszít ide? Anyjához tér így az a gyermek, kit idegenben löknek, vernek. Igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. Magaddal is csak itt bírhatsz, óh lélek! Ez a hazám.”