Györfi Sándor (Karcag Múzeum, 1980)

Előszó a megméretéshez Nem valamely divatirányzatnak kötelezte el magát Györfi Sándor, hanem egy népnek, a magyarságnak, kishazájának, a Nagykunságnak, az itt élő és utó­daikat tisztességre tanító, egyenes tartásból példát adó embereknek. Nem figyel az egymást hisztérikusan váltó divathullámokra. A MINŐSÉGre figyel. A VALÓ­­SÁGra figyel. Tudja, amikor a valóságról hoz hírt egy-egy munkájával, akkor a bravúros semmitmondás helyett a brutális igazmondást kell gyakorolnia. Bármi­lyen kényelmes és kifizetődő, nem állhat be hamis tanúzni. Szeme előtt nem a jó szobor délibábja lebeg, hanem a kemény társadalmi valóság sója marja véresre tekintetét. Nem a társadalomból akar élni, hanem a társadalomért. Nem a saját sikeréért dolgozik, hanem súlyos társadalmi gondok orvoslásáért. Nem saját szak­mai mennybemeneteléért, hanem egy nép társadalmi felemelkedéséért veszi kézbe a bronzöntő műhely szerszámait. Nem tűri, hogy a művészet rezervátumába zárják. Nem igaz, hogy a mű­vésznek ma már csak a művészettel kell törődnie, mert vannak politikusaink, tu­dósaink, szakembereink, akik elvégzik mindazt, amit egy művésznek korábban fel kellett vállalnia. Györfi Sándor nem hajlandó kivonulni a TELJES ÉLETből a szak­ma gettójába. Nem hajlandó pingponglabdákkal zsonglőrködő mutatványossá len­ni , tudja, csak nagy súlyokat érdemes emelgetni. Magatartásból, művekből te­remt magának arcot, karaktert. Műveiben is meg akarja őrizni vállalt népének, kishazájának karakterét, akkor, amikor elavult közigazgatásunk sikeresen mossa egybe a tájegységeket, egyformán szürkévé, jellegtelenné silányítva a Kunság, a Jászság, a Hajdúság és más vidékek különböző, sajátosan üde, markáns színeit. Ez a fiatal szobrászművész eltökélten építi szuverén világát. Itt vannak szob­rai; ÖREGEK, szíjjasak, mint a föld, amelyet felszántottak, és íme ott mélyül homlokukon az eke nyoma; öregek, akik még látták, hogy a kerítések tetején átkönyökölt a hó és a házakban a tűzhelyek mellett a bundák mélyéről előbújtak az ordasok. LOVAK, égő erdőket legelők, szelekkel tovatűnők; lovak, ágaskodók, a nemzés dühében lobogók; lovak, kecsesek, mint a betöretlen leányok; lovak, lovak, erőtől szétrobbanó vad förgeteg. ASSZONYOK, fáradhatatlanok és izmos farúak, humuszos ölűek; asszonyok, megszülői lázas szemű fiúknak, foggal érke­ző fiúknak, akik lebuknak alsó világba, fölmennek felső világba, kitudják minde­nek titkát. Ilyen megjelölt ember Györfi Sándor, akit a Nagykunság vall édes fiának. Fölmutatott műveiben megméretik a valóság, de megméretik a valóság bugy­raiból fölbukkanó alkotó ember is. Karcag, 1980. november 28. Körmendi Lajos

Next