Iván Szilárd festőművész kiállítása (Csók István Galéria, Budapest, 1980)

Iván Szilárd nevét évtizedek óta ismeri és elismeri a művészvilág. E sorok írása közben keresem az okát, hogy a ma oly általános publikációkban miért jutott oly kevés hely művészete, festészete ismertetésére. Elsőnek tartózkodó, visszahúzódó magatartásában látom. Kritikai szelle­mét elsősorban saját művein érvényesíti, ami egy belső vívódásban tartot­ta. Nem igyekezett a nyilvánosságnak bemutatni olyan műveket, amiket ugyan a szakma jónak tartott, de ő maga nem eléggé. Három évtizede ismerem. Ennyi idő alatt meg lehet szokni egy ilyen bel­ső állapotot, még akkor is, ha időközben a Képzőművészeti Főiskola ta­nára lett. Ezeken a belső, érzékeny és a kívülálló részéről nehezen megfo­galmazható magyarázatokon kívül a festészetéről, művészetéről kell írnom. Réti István tanítványa volt Budapesten. Sikeres fiatal, kedvelte mestere és a fiatal Szőnyi egyaránt. Ösztöndíj indította a pályán. A festészetről val­lott nézeteit megőrizte mindmáig. Jelleme, művészeti ismeretei nem sodor­ták el a „divat­izmusok” korszakában, eredeti neveltségének szemléleté­től, amit „Természet és Művészet” elválaszthatatlan kapcsolatában lehet meghatározni. Az elv olyan régi hagyomány, amióta az ember fest. Ezen belül nem újat, hanem jót kereshetünk, mert a jó megmarad újnak, ami csak új: eltűnik az idő süllyesztőjében. Iván Szilárdnak ez a művészeti magatartása magyarázza festészetét, mert műveit, képeit, grafikáit nem kell magyarázni. Tihanyi, sajkadi otthonában élve, mint Németh László szomszédja, baráti kapcsolatuk, portréjának megfestésére indította. Iván Szilárdot, kitűnő elbeszélő lévén,Németh László felüdülten hallgatta, bármiről is beszélt. (Nem mesélt, mert a mese kitalált lehet, a beszéd az hiteles.) Így festette meg Németh kitűnő portréját nem is egy, de két, három változatban is. A kép erénye a rendkívüli hasonlatosságon kívül a festés szépsége, biztos, egyenletes széles ecsetvezetése, egységes elő­adása az arcnak, kezeknek. A ruha és a háttér színei finoman tartózko­dóak. Bonyolult szellem, lélektanilag megközelíteni próbára tette a művé­szeket. Egy ilyen feladattal minden kiderül. Ez az egy kép elég volna Iván Szilárd művészetének jellemzésére, értékének felbecsülésére. De nem mint egyszeri sikeres műként említettem, mert az évtizedekkel előbb festett Sző­­nyi-portréja is épp ilyen erényeket hord. Grafikai munkássága ép oly őszinte. „Hidegtűvel” készített (hidegtű , rézlemezbe közvetlenül belerajzoló technika) lapjain a sajkódi öböl ná­dasai, viharos vagy tiszta ege, vihartépte fái, vagy a parti fürdőzők, öl­töző, vetkőző alakjai. Édesanyja szép szomorú arca, családja, anyaság. Ezek a jelzett témák nem újak, de Rembrandt mellett kell állnia annak, aki ilyenre vállalkozik. Lehet ennél nagyobb bátorság!? Iván Szilárd épp őszinteségével győz meg művészi magatartásának erejéről és igaz művé­szetéről. Tihany, 1980. Borsos Miklós

Next