Kokas Ignác kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1980)
tői szemléletét. Csupán azt mondja, hogy 1969-től egész festészetét érzelmileg erre a Ginza-élményre tudja felfűzni, s ez az élmény „hol barát, hol ellenség, hol kínzó depresszió, hol katarzis." Azt mondja: „Ginzáig epizódok vannak, attól kezdve egy teljes, organikus, küzdelmes világ." Azt mondja továbbá, hogy Ginza-puszta térélményt is jelentett számára: „mintha valami hatalmas búra borítaná azt a tájat, amelyik egy külön világ határát szabja meg, nemcsak a növényi és állati életnek, hanem a színeknek, a formáknak és a hangoknak is. Ezen a búrán belül van maga a nap is, néha megfogható közelségben.” Mi másra utalna ez a vallomás, mint a művészi megvalósításért folytatott küzdelem stratégiailag fontos győzelmére, az annyira óhajtott, egyetemes jelképrendszer gazdagodásának jelentős állomására és egyben további tisztulásának türelmetlen igényére; az alkotói program sokéves, talán életre szóló — megkockáztatom a szót: tudatos — megtervezésére, végső soron egy folyamatosan és szervesen fejlődő belső modell fáradhatatlan építésére, amelyhez egy külső modell megtalálása szinte járulékosnak mondható. Kokasnak meg kellett találnia Ginzát, pontosabban: kellett egy Ginzát találnia, mert művészi fejlődésének belső logikája, sűrűsödő és diferenciálódó mondanivalója megkövetelte, hogy legyen egy tartomány, az övé, amelyben a dolgok — ha nem is kényelmesen, ha nem is súrlódásmentesen — de mindig a saját szemlélete és etikája szerint zökkenjenek a helyükre. Meg is találta ezt a tartományt, nyilván nem véletlenül, szűkebb hazája közelében; de milyen különös és szerencsés véletlen, hogy ez a spácium egy drámai hangzású, a szájhagyomány szerint ősi kínzatásokat idéző névvel is megajándékozta a festőt. Ám mi a név? „Ha Rómeót nem hívják Rómeónak, szakasztott oly tökéletes marad akármi néven.” Az a Ginza, amely Kokas képeiben testet ölt, amellyel ő, a művészi feladat kérlelhetetlen törvénye folytán úgy össze van láncolva, mint egymással a két veronai szerelmes, amivel minden egyes művéért meg kell vívnia az Adyéhoz hasonló harcát — ez a Ginza az ő saját teremtménye, egész alkotói világa, amely tehát nem születhetett meg egyik percről a másikra, hanem lépésről-lépésre teljesedett ki küzdelmes és céltudatos munka eredményeképpen, s organikus előzményei között ott találjuk a 69-es kiállítás lenyűgöző festményeit, az Elmúlást, a „napbélyegzett" hősökről mesélő nagy tablókat, az Elhagyom a falum monumentális kompozícióját, s talán mindenekelőtt a szerényebb méretű, de annál jelentősebb Néma házat. Távol álljon tőlem, hogy mindezzel kétségbe vonjam egy szép és termékeny, alkotói mítosz hitelét. Éppen ellenkezőleg: elgondolkodva Kokas Ignác festészetén annak a gyanúmnak próbáltam hangot adni, hogy alighanem minden igazán nagy formátumú, mítoszteremtő, önmagával szemben szigorú követelményt támasztó és a valóság rejtettebb mélyébe pillantó művész, még ha nem teoretikus alkatú is, pontosan tudja mit akar és melyik úton kell mennie az egyre gazdagabb kifejezés érdekében. Erről győz meg kiállítása, amely — úgy vélem — pályájának újabb, fontos állomása. CSORBA GÉZA 2