Mikes István József festőművész kiállítása (Szinyei Merse Terem, Szekszárd, 1980)
MIKES ISTVÁN festőművészt ez alkalommal tizenötödik egyéni kiállításán, festői útjának legújabb állomásán köszönthetjük. Fejlődésének, művészi kiteljesedésének újabb termésével ismertet meg bennünket. A tárlaton bemutatott közel félszáz alkotás között főként új kísérletezései; vegyes technikával — acriltemperával — készült munkái találhatók: tájképek, úti emlékeit megörökítő városképek, veduták. Figyelemmel kísérve festői pályáját úgy vélem, hogy az elmúlt két esztendőben témavilága gazdagodott, festői nyelvezete sajátosabbá vált. Művészi felfogásának eddigi jellegzetességei most is dominálnak: kolorizmusának, színvilágának ereje, és a kiegyensúlyozott kompozícióra, a tiszta, világos szerkezetre való törekvés. Mesterei a Képzőművészeti Főiskolán Kmetty János, a szegedi Tanárképző Főiskolán Fischer Ernő voltak. Közvetlen kapcsolat fűzte Bornemissza Gézához. Tanárainak kitűnő mesterségbeli tudása, puritán felfogása indította el útján, Kmettyre utal műveiben a szerkezet hangsúlyozása. Maradandó példaképévé vált Bornemissza Géza festészetének franciás könnyedsége és racionalizmusa, a látvány festészethez, a nagybányai hagyományokhoz való kötődése. Egyéniségének alakulásában, magára találásában ez az ösztönző indulás nagy segítségére volt. Az európai nagyvárosok múzeumait látogatva Londontól Leningrádig, elmélyült, értékes órákat töltve egy-egy remekmű előtt, fejlesztette tovább tudását, bővítette ismereteit. Olajképeiben most is elsősorban a szerkezetesség, a konstrukció képépítő szerepe izgatja, egyre inkább leegyszerűsödve. A természet ábrázolásáról nem mond le, de inkább elemeire bontva vizsgálja, belső szerkezetét, felépítését tárja fel. A térábrázolás új lehetőségeit kutatja, a klasszikus perspektíva helyett a konstruktív szerkesztés módszerét. Mikes István nemcsak kutatja, vizsgálja a körülötte lévő világot, hanem gyönyörködik is benne, engedi, hogy a látvány, a természet szépsége, a színek ereje megbabonázza. Nem szégyelli lírai ellágyulásait, ha a hajnali derengést, az eső utáni párás víztükröt, vagy a napsugárban megcsillanó hófödte csúcsokat, az alkonyatba burkolózó lankás tájakat festi. De ilyenkor már nem az olajhoz, hanem aquarellhez, vagy acriltemperához nyúl. S a látványt evvel az oldottabb technikájával álmodja tovább. Festői egyénisége, művészete a legvonzóbban e területen nyilvánul meg. Kívánom, hogy a kiállításon látható eleven, magával ragadó festőiséggel alkossa további képeit, élvezze a színek örömét, éljen a természetadta látvány bűvöletes gazdagságával! dr. Bodnár Éva