Mikes István József festőművész kiállítása (Szinyei Merse Terem, Szekszárd, 1980)

MIKES IS­T­VÁ­N festőművészt ez alkalommal tizenötödik egyéni kiállításán, festői útjának leg­újabb állomásán köszönthetjük. Fejlődésének, művészi kiteljesedésének újabb termésével ismertet meg bennünket. A tárlaton bemutatott közel félszáz alkotás között főként új kísérletezései; vegyes technikával — acriltemperával — készült munkái találhatók: tájképek, úti emlékeit megörökítő városképek, veduták. Figyelemmel kísérve festői pályáját úgy vélem, hogy az elmúlt két esztendőben témavilága gazdagodott, festői nyelvezete sajátosabbá vált. Művészi felfogásának eddigi jellegzetességei most is dominálnak: kolor­­izmusának, színvilágának ereje, és a kiegyensúlyozott kompozícióra, a tiszta, világos szerkezetre való törekvés. Mesterei a Képzőművészeti Főiskolán Kmetty János, a szegedi Tanárképző Főiskolán Fischer Ernő voltak. Közvetlen kapcsolat fűzte Bornemissza Gézához. Tanárainak kitűnő mesterségbeli tudása, puritán felfogása indította el útján, Kmettyre utal műveiben a szerkezet hangsúlyozása. Maradandó példaképévé vált Bornemissza Géza festészetének franciás könnyedsége és racionalizmusa, a látvány festészethez, a nagy­bányai hagyományokhoz való kötődése. Egyéniségének alakulásában, magára találásában ez az ösztönző indulás nagy segítségére volt. Az európai nagyvárosok múzeumait látogatva Londontól­ Lenin­grádig, elmélyült, értékes órákat töltve egy-egy remekmű előtt, fejlesztette tovább tudását, bővítette ismereteit. Olajképeiben most is elsősorban a szerkezetesség, a konstrukció képépítő szerepe izgatja, egyre inkább leegyszerűsödve. A természet ábrázolásáról nem mond le, de inkább elemeire bontva vizsgálja, belső szerkezetét, felépítését tárja fel. A térábrázolás új lehetőségeit kutatja, a klasszikus perspektíva helyett a konstruktív szerkesztés módszerét. Mikes István nemcsak kutatja, vizsgálja a körülötte lévő világot, hanem gyönyörködik is benne, engedi, hogy a látvány, a természet szépsége, a színek ereje megbabonázza. Nem szégyelli lírai ellágyu­­lásait, ha a hajnali derengést, az eső utáni párás víztükröt, vagy a napsugárban megcsillanó hófödte csú­csokat, az alkonyatba burkolózó lankás tájakat festi. De ilyenkor már nem az olajhoz, hanem aquarellhez, vagy acriltemperához nyúl. S a látványt evvel az oldottabb technikájával álmodja tovább. Festői egyénisége, művészete a legvonzóbban e területen nyilvánul meg. Kívánom, hogy a kiállításon látható eleven, magával ragadó festőiséggel alkossa további képeit, élvezze a színek örömét, éljen a természetadta látvány bűvöletes gazdagságával! dr. Bodnár Éva

Next