Orosz László festőművész kiállítása (Képcsarnok Bemutatóterme, Kecskemét, 1980)
Orosz László művészete mélyen összefonódott szülőfalujával, Maconkával. Tehetségének is része, mert a meszelt házak egyszerű tisztasága, a benne élők kalácsos melegsége nevelte festővé. Kölcsönösen hűek egymáshoz. Amikor Nagybátonyban nyílt kiállítása, megindult a domb, úgy özönlött a nép a régi településről. Népviseletben ünnepelték, zene szólt, s aki akkor látta ezt a hiteles megrendülést, ítélhetett is. Orosz László festészetére így van szükség, hiszen e Mátra-elejei táj csak így testesülhet saját lírája és az itt élők rendelése szerint. Táj, nép, festő egysége ritkán válik ennyire azonossá a kettős megbecsülés jegyében. A bátonyi szénosztályozó, a kukoricamorzsoló néni így rögzíti a teret, időt, melynek lendületéből Orosz László látomásai születnek az élt élmény sugárzásában. Emellett sodró szorgalommal jegyzi fel képi krónikájában Késmárk boltozatait, Ráckeve íveit, Nagymaros vedutáját, ahova jó sorsa és küldetése nyomán eljutott. Elért egy szintet, azt tartja. Nem sülylyed, nem emelkedik, nem siet; abban a nagy otthonban tartózkodik, mely Maconkától Veszprémig, a Mátrától a csillagokig, a fáktól a szívéig tart. A legegyszerűbb igazságok képi költője Orosz László, aki hazánk festői kartográfiáján új pontot jelölt be képei egész sorával; szülőföldjét és emberségét, a gyökerekből szárnyaló békét, megnyugvást. Losonci Miklós