Óvári László festőművész (Dési Huber Terem, Veszprém, 1980)

Óvári László egyéniségének sarkalatos vonása, hogy a képzelet minden hajtása hiány­talan festői tudáson alapul. Az is ritka jelenség, s ő gyakorolja, hogy a kiválasztott mo­tívum megragadásának első rezdülésétől a kidolgozás utolsó ecsethúzásáig a kép tör­ténetének minden korszaka azonos hangsúlyt kap. Az elérhető legnagyobb tökély igé­nyét. Óvári László az a művész, aki egy percre nem lazít, aki minden alkotását tehetsé­gének és képességeinek felsőfokán valósítja meg, önmaga és a közönsége iránti meg­becsüléséből, mely éppen létrehozott értékei révén nem korlátozódik jelenidőre, a hol­napba kopogtat. A képzőművészet valamennyi műfaját magas színvonalon műveli a festményre készülő rajzi vázlattól a monumentális méretű mozaikig, melyek több hazai közintézmény külső és belső terét díszítik. Ereje a biztos szerkezet, a mindig elmélyült és világos képi rend­szer, mely rendezett festői teret eredményez a higiénikus színegyenletekkel. A festmény felületén a formák nagy takarékossággal jelennek meg, s ez a fegyelmezett beosztás fokozódik sűrített jellé, mely a mű központja, szíve. A geometrikus rend költői kitérői érzelmeit is jelölik, nemcsak célratörő tudatosságát. Művészete a világ ökonomikus átköltése, minden tája emberiség-zászló a színek pom­pája révén. A figura a gondolat ábrája, a kép írásjel, hangulat és erős irány önma­gunkhoz. A jövőhöz. E mérlegelt játékosság feltárja a természet karneválját a vízparton fellelkesülő színes kórókban, a Balaton-part színes hullámzásában, a dörgicsei kert kellemes zöld tüzében, s ez a feszes fesztivál az ember, mindannyiunk belső öröme és távlata. Az Óvári László által megpillantott és kifejezett kikötő, utca és a magányos ka­rácsonyfa is. Minden műve valamilyen gondolat, eszme ősi jele, az előzménye és töre­déke annak, ami létezik és létezni fog; a világ gyarapodása és nyom előre. dr. Losonci Miklós ÓVÁRI LÁSZLÓ 1926-ban született Nyíregyházán. 1954-ben diplomázott a Képzőművészeti Főiskola festő tanszakán. Mesterei: Főnyi Géza és Szőnyi István voltak. 1957—60-ig Derkovits-ösztöndíjas. 1953-tól folyamatosan részt vesz hazai és külföldi kiállításokon. Egyéni kiállításai voltak: 1956 és 1962-ben Budapesten, 1963-ban Hódme­zővásárhelyen és Keszthelyen. Számos műve van hazai és külföldi múzeumok és magán­személyek tulaj­donában. Táblaképfestészeten kívül murális műfajokkal is foglalkozik. Készített sgraf­­fitót Budapesten és Oroszlányban, seccót Hatvanban, pannót Kiskőrösön, faintarziát Gyulán, mozaikot Esztergomban és Kecskeméten - amelyek köz­­intézményekben vannak elhelyezve. Tanulmányutak: Lengyelország, Szovjetunió, Ausztria, Jugoszlávia, NSZK, Franciaország, Spanyolország, Itália, NDK, Csehszlovákia és Finnország. Budapesten lakik, itt és a Balaton környékén Dörgicsen dolgozik.

Next