Óvári László festőművész kiállítása (Dési Huber Terem, Veszprém, 1980)

Óvári László egyéniségének sarkalatos vonása, hogy a képzelet minden hajtása hiány­talan festői tudáson alapul. Az is ritka jelenség, s ő gyakorolja, hogy a kiválasztott mo­tívum megragadásának első rezdülésétől a kidolgozás utolsó ecsethúzásáig a kép tör­ténetének minden korszaka azonos hangsúlyt kap. Az elérhető legnagyobb tökély igé­nyét. Óvári László az a művész, aki egy percre nem lazít, aki minden alkotását tehetsé­gének és képességeinek felsőfokán valósítja meg, önmaga és a közönsége iránti meg­becsüléséből, mely éppen létrehozott értékei révén nem korlátozódik jelenidőre, a hol­napba kopogtat. A képzőművészet valamennyi műfaját magas színvonalon műveli a festményre készülő rajzi vázlattól a monumentális méretű mozaikig, melyek több hazai közintézmény külső és belső terét díszítik. Ereje a biztos szerkezet, a mindig elmélyült és világos képi rend­szer, mely rendezett festői teret eredményez a higiénikus színegyenletekkel. A festmény felületén a formák nagy takarékossággal jelennek meg, s ez a fegyelmezett beosztás fokozódik sűrített jellé, mely a mű központja, szíve. A geometrikus rend költői kitérői érzelmeit is jelölik, nemcsak célratörő tudatosságát. Művészete a világ ökonomikus átköltése, minden tája emberiség-zászló a színek pom­pája révén. A figura a gondolat ábrája, a kép írásjel, hangulat és erős irány önma­gunkhoz. A jövőhöz. E mérlegelt játékosság feltárja a természet karneválját a vízparton fellelkesülő színes kórókban, a Balaton-part színes hullámzásában, a dörgicsei kert kellemes zöld tüzében, s ez a feszes fesztivál az ember, mindannyiunk belső öröme és távlata. Az Óvári László által megpillantott és kifejezett kikötő, utca és a magányos ka­rácsonyfa is. Minden műve valamilyen gondolat, eszme ősi jele, az előzménye és töre­déke annak, ami létezik és létezni fog; a világ gyarapodása és nyom előre. dr. Losonci Miklós

Next