Pataki János kiállítása (Mednyánszky Terem, Budapest, 1980)

„HA RITKÁN IS HALLUNK EGYMÁSRÓL TUDOM, HOGY EGY ÚTON JÁRUNK. (HA JÁRMŰVEINK KÜLÖNBÖZŐEK IS.) A. H. . . . Ez a megnyugtató pár szó egy messzi-messzi zarándok üdvözlete lehetne. A feltételezés, hogy — egy úton járunk — önmagában is andalítóan szép, engem szíven ütött, mikor először olvastam és ha lejjebb ereszkedtem, elrettentem önmagamtól, attól a sok tennivalótól, amit komolyan kellene vennem — akár életem árán is —! De ha egyszer oly nehéz és a beismerés oly könnyű. A mostani anyagom bemutatása jó alkalom, hogy számok és adatok nélkül kezet nyújtsak a megértéshez azoknak, akik gondjaikat félretéve azonosulni tudnak a művészsorsok szeszélyeivel. Még egy okom van: a magyarázat. Az absztrakció világában annyi a félreértés és különben is erős hajlamom van a misztifikációra, ezért hogy a kérdések ködbe ne vesszenek, olykor kimondásra kényszerülök. („A végső lényeg a hallgatás táján van".) Egész eddigi életem állandó korrekcióra szorult, látóhorizontom mélyen eltorzult, keserű erőfeszítésekkel évekig küzdve végül is feladtam a harmóniát. A kapott síkon megvicceltek illúzióim: a szépet aligha találtam szépnek, bújtatva ijesztő képmásokat találtam, az eltaszított meglepően szeretetreméltóvá tette magát stb. „Madártávlatból",­­ tehát jó úton lennék? Így biztatnak test­vér barátaim, ismerősök, hivatalok, és nem könnyű nem ezt hinni. Mármost, ha ezek után vitáznak erről: a sebző kard elhárítva! Én magasabb védelemben vagyok, a lelkiismerettel én is egyedül. Most talán mindent rosszul modtam, igazabb úgy, ha nem sietek. Tehát itt tartok e pillanatban festék és kozmetika nélkül, pedig a sötétség és hideg irtózatos rétegében én már megadtam magam — világképem összetörve —, ám az éjszaka melankolikus importdalt hozott felém, jó angyalok sugallták: „változtass létformát"! Félelmemben ejtő­ernyős lettem, bátor repülő és zuhanó csillagok tüzében edződtem, társaságaikban nagy erejű inspirációkat kaptam, gazdagabb, nagylelkűbb lettem összes gondjaimhoz, utálat nélkül tudtam magamra nézni, elmúlt irtózatom a leírhatatlan látványú hollandi nyírott kopaszságától. És a mesék reggelén átváltoztak romjaim, ezer titkos tárgyam átlelkiesült, roncs játékaim: szánkó, roller, ezüstözött karika, propeller, kalapok, madártollak, kavics- és üvegdarabok Apuka jobb kezével arannyá változtak, az országutak jelképpé, a távoli holdtérkép otthonommá. A bűnök is töröltettek. Bár gyermekeim kinőtték karjaimat, a védelmet én jelentem, kutyámnak is . . . Marió suttog — meséltetve — „Néha, többnyire este a fény ragyog minden irányból" — ördögi elragadtatással cérnázzuk NIKI-vel a kerti fákat Párizsban, újból fejelünk a Tó utcában. Ránk borul a színtisztára sikerült szivárványos alkonyú ajándékkép égig cikázó micsodácska lényekkel. Ez idő tájt lett a szemüveg is — vidám — meg saját kaptafám, amit kitaláltam, befogom-ráhúzom az életre, a képfelületek ócskapiacára. A műhely tüzében szükség van e vakító fényre, szikráik nélkül az ecset csak ecset lenne, a vászon csak vászon és a szimplaság langyos vizében magam maradnék a vásárolt festékeimmel. Virágzik az áradó Tisza, augusztusi vakációra indul legjobb Barátommal, konyhánk ablakából rámnéz a fa, gerlét melengetnek levelei a következő napfényig. Növekszünk a fákkal, századunkkal, ahogy molekuláink vándorolnak, meghasadnak, kicserélődünk, majd egy kisbabában újjászületünk. Időm kevés, sokat dolgozom, minden távolle­vőnek üzenek! így szálltam le, pedig azt hittem már-már tudok repülni . . . PATAKI JÁNOS Portréfotó: D­ÉNES JUDIT Borsodi Nyomda , 1980

Next