Pataki János kiállítása (Mednyánszky Terem, Budapest, 1980)
„HA RITKÁN IS HALLUNK EGYMÁSRÓL TUDOM, HOGY EGY ÚTON JÁRUNK. (HA JÁRMŰVEINK KÜLÖNBÖZŐEK IS.) A. H. . . . Ez a megnyugtató pár szó egy messzi-messzi zarándok üdvözlete lehetne. A feltételezés, hogy — egy úton járunk — önmagában is andalítóan szép, engem szíven ütött, mikor először olvastam és ha lejjebb ereszkedtem, elrettentem önmagamtól, attól a sok tennivalótól, amit komolyan kellene vennem — akár életem árán is —! De ha egyszer oly nehéz és a beismerés oly könnyű. A mostani anyagom bemutatása jó alkalom, hogy számok és adatok nélkül kezet nyújtsak a megértéshez azoknak, akik gondjaikat félretéve azonosulni tudnak a művészsorsok szeszélyeivel. Még egy okom van: a magyarázat. Az absztrakció világában annyi a félreértés és különben is erős hajlamom van a misztifikációra, ezért hogy a kérdések ködbe ne vesszenek, olykor kimondásra kényszerülök. („A végső lényeg a hallgatás táján van".) Egész eddigi életem állandó korrekcióra szorult, látóhorizontom mélyen eltorzult, keserű erőfeszítésekkel évekig küzdve végül is feladtam a harmóniát. A kapott síkon megvicceltek illúzióim: a szépet aligha találtam szépnek, bújtatva ijesztő képmásokat találtam, az eltaszított meglepően szeretetreméltóvá tette magát stb. „Madártávlatból", tehát jó úton lennék? Így biztatnak testvér barátaim, ismerősök, hivatalok, és nem könnyű nem ezt hinni. Mármost, ha ezek után vitáznak erről: a sebző kard elhárítva! Én magasabb védelemben vagyok, a lelkiismerettel én is egyedül. Most talán mindent rosszul modtam, igazabb úgy, ha nem sietek. Tehát itt tartok e pillanatban festék és kozmetika nélkül, pedig a sötétség és hideg irtózatos rétegében én már megadtam magam — világképem összetörve —, ám az éjszaka melankolikus importdalt hozott felém, jó angyalok sugallták: „változtass létformát"! Félelmemben ejtőernyős lettem, bátor repülő és zuhanó csillagok tüzében edződtem, társaságaikban nagy erejű inspirációkat kaptam, gazdagabb, nagylelkűbb lettem összes gondjaimhoz, utálat nélkül tudtam magamra nézni, elmúlt irtózatom a leírhatatlan látványú hollandi nyírott kopaszságától. És a mesék reggelén átváltoztak romjaim, ezer titkos tárgyam átlelkiesült, roncs játékaim: szánkó, roller, ezüstözött karika, propeller, kalapok, madártollak, kavics- és üvegdarabok Apuka jobb kezével arannyá változtak, az országutak jelképpé, a távoli holdtérkép otthonommá. A bűnök is töröltettek. Bár gyermekeim kinőtték karjaimat, a védelmet én jelentem, kutyámnak is . . . Marió suttog — meséltetve — „Néha, többnyire este a fény ragyog minden irányból" — ördögi elragadtatással cérnázzuk NIKI-vel a kerti fákat Párizsban, újból fejelünk a Tó utcában. Ránk borul a színtisztára sikerült szivárványos alkonyú ajándékkép égig cikázó micsodácska lényekkel. Ez idő tájt lett a szemüveg is — vidám — meg saját kaptafám, amit kitaláltam, befogom-ráhúzom az életre, a képfelületek ócskapiacára. A műhely tüzében szükség van e vakító fényre, szikráik nélkül az ecset csak ecset lenne, a vászon csak vászon és a szimplaság langyos vizében magam maradnék a vásárolt festékeimmel. Virágzik az áradó Tisza, augusztusi vakációra indul legjobb Barátommal, konyhánk ablakából rámnéz a fa, gerlét melengetnek levelei a következő napfényig. Növekszünk a fákkal, századunkkal, ahogy molekuláink vándorolnak, meghasadnak, kicserélődünk, majd egy kisbabában újjászületünk. Időm kevés, sokat dolgozom, minden távollevőnek üzenek! így szálltam le, pedig azt hittem már-már tudok repülni . . . PATAKI JÁNOS Portréfotó: DÉNES JUDIT Borsodi Nyomda , 1980