Somogyi-Soma László festőművész kiállítása (Iskola Galéria, Csepel, 1980)
SOMOGYI-SOMA KATALIN Az a környezet, amelyben élünk, egyre bonyolultabb, összetettebb, szövevényesebb világot jelent számunkra. A technikai vívmányok következtében megsokasodtak azok az ember alkotta tárgyak, eszközök, amelyekkel lépten-nyomon vizuális kapcsolatba kerülünk, és amelyek sokaságuk miatt, hatalmas képi információáradatot zúdítanak ránk, amelyet egyre nehezebben tudunk értelmesen felfogni, rendszerezni. Szükségünk van tehát olyan eszközökre, amelyekkel az áttekinthetetlenné és kaotikussá váló világban megtaláljuk a dolgok lényegi összefüggéseit. Meg kell tanulnunk azt a vizuális nyelvet, amely minden más kommunikációs eszköznél hatékonyabban képes bővíteni tudásunkat és amelynek alapelemei a térlátás, szín, forma, arány iránti érzékenység. Meg kell tanulnunk látni. „Úgy látunk, ahogyan a festők, szobrászok, építészek, fényképészek és reklámgrafikusok látni tanítanak bennünket. A kép társadalmi jelentősége abban áll, hogy a látás új normáját közvetíti számunkra” — írja Kepes György. A vizuális nyelv megszerzésében tehát legdöntőbb szerepe a művészeteknek van, de jelentős feladat hárul az iskolára is, hiszen ez vezeti be a gyermekeket a kultúra világába, és segíti hozzá őket azoknak az ismereteknek a megszerzéséhez, amelyek a vizuális kultúra alapját képezik. Somogyi-Soma László vállalja a művésznek és a művészetnek ezt a társadalmi szerepét és felelősségét. Képeiben a tartalom, és annak képi megjelenítése közötti egyértelmű megfeleltetéssel, kompozícióinak tisztaságával, fegyelmezettségével, színeinek erejével, igényesen megmunkált részleteivel olyan sajátos képi világot teremt, amely egyénisége mellett képes betölteni a néző és művész közötti nyelv szerepét. E közös nyelv léte teszi értelmessé művészi tevékenységét, hisz mint maga is vallja: „Ha az ember azt akarja, hogy megértsék, értelmesen kell beszélnie, írnia vagy festenie.”