Somogyi-Soma László festőművész kiállítása (Iskola Galéria, Csepel, 1980)

SOMOGYI-SOMA KATALIN Az a környezet, amelyben élünk, egyre bonyolultabb, összetettebb, szövevényesebb világot jelent számunkra. A technikai vívmányok követ­keztében megsokasodtak azok az ember alkotta tárgyak, eszközök, amelyekkel lépten-nyomon vizuális kapcsolatba kerülünk, és amelyek sokaságuk miatt, hatalmas képi információáradatot zúdítanak ránk, amelyet egyre nehezebben tudunk értelmesen felfogni, rendszerezni. Szükségünk van tehát olyan eszközökre, amelyekkel az áttekinthetet­lenné és kaotikussá váló világban megtaláljuk a dolgok lényegi össze­függéseit. Meg kell tanulnunk azt a vizuális nyelvet, amely minden más kommunikációs eszköznél hatékonyabban képes bővíteni tudásunkat és amelynek alapelemei a térlátás, szín, forma, arány iránti érzékenység. Meg kell tanulnunk látni. „Úgy látunk, ahogyan a festők, szobrászok, építészek, fényképészek és reklámgrafikusok látni tanítanak bennünket. A kép társadalmi jelen­tősége abban áll, hogy a látás új normáját közvetíti számunkra” — írja Kepes György. A vizuális nyelv megszerzésében tehát legdöntőbb szerepe a művésze­teknek van, de jelentős feladat hárul az iskolára is, hiszen ez vezeti be a gyermekeket a kultúra világába, és segíti hozzá őket azoknak az isme­reteknek a megszerzéséhez, amelyek a vizuális kultúra alapját képezik. Somogyi-Soma László vállalja a művésznek és a művészetnek ezt a társadalmi szerepét és felelősségét. Képeiben a tartalom, és annak képi megjelenítése közötti egyértelmű megfeleltetéssel, kompozícióinak tisztaságával, fegyelmezettségével, színeinek erejével, igényesen meg­munkált részleteivel olyan sajátos képi világot teremt, amely egyénisége mellett képes betölteni a néző és művész közötti nyelv szerepét. E közös nyelv léte teszi értelmessé művészi tevékenységét, hisz mint maga is vallja: „Ha az ember azt akarja, hogy megértsék, értelmesen kell beszél­nie, írnia vagy festenie.”

Next