Székhelyi Edith festőművész (Városi Művelődési Központ, Nyíregyháza, 1980)
SZÉKHELYI EDITH FESTŐMŰVÉSZ Szeretet és jóság. Önismereted illata. Könnyes örömökkel, önfeledt vajúdás. Teremtményeiden valószínűtlen terekben, a halhatatlanság után vágyódó emberi lét jelképei keresik magányos helyüket. Majd csend. Nagy csend. A keretbe szorult színek felzengenek, mint a végtelenbe vesző tenger zsongó búgása a csigában, amit fürkésző gyermekkorodban, csodálkozással, Te is füledhez emelhettél. Üzen a Láthatatlan. És Te lehunyt szemmel, testedben szétáradó boldogsággal megértetted. Love and goodness. Scent of your self-knowledge. Delirious travail with tearful joy. On your creatures the symbols of human life are longing for immortality, seeking their lonely place in the improbable space. Silence. Deep silence. Then the framed colours resound, like the murmuring roar of the infinite sea in the snail shell which you might have listened to with amazement in your childhood. A message from the Invisible. And you, with your eyes shut, with a flooding happiness inside you, were able to understand it. Edithnek For Edith Dobrik István István Dobrik