Bakony Balaton (Dési-Huber István Terem, Veszprém, 1981)
A Bakony nem olyan szerencsés a festészetünkben, mint a Balaton. Még ha szakmabelit kérdezne is meg valaki, mondjon egy Bakony-festőt, azt hiszem, az illetőnek összeráncolódna a homloka és néma maradna. Ezért jó kezdeményezés ez a Bakony—Balaton kiállítás, amely másodszor nyílik meg Veszprémben, s azzal az üdvözölhető szándékkal, hogy a Képcsarnok és a Veszprém megyei Tanács hagyománnyá tágítja. Ezzel hazánk egyik legszebb tájegysége fogna kezet a Balatonnal, melynek értékét nem kell bemutatnunk, majdnem minden magyar ismeri, találkozott vele népdalokban, nótákban, irodalomban, művészetben éppúgy, mint a valóságban. Nem úgy a Bakony, melynek erdejéről Berzsenyi is énekelt, mert akkor még a „Bakony erdején” nem a Balatontól északra elterülő Balaton- Felföldet értették. A Bakony déli határául a földrajztudomány a Devecser—Várpalota közötti vonalat jelölte meg, melynek legdélibb csücske a Veszprém -Nagyvázsony közti törésvonalig húzódott le. Ma már a köztudatban lehúzódik a Balaton északi partjáig, de Veszprém mindenképpen része volt a Bakonynak, az ma is. Jogosult hát a két földrajzi tájegység összekapcsolása a festészet által, s ez bizonyára termékenyítően hat abba az irányba, hogy művészeink ne csak a Balatont örökítsék meg a festészet mai, de holnap is érvényes formanyelvén, hanem a Bakony regényes, betyáros és Krúdy Gyulában romantikus, ugyanakkor az utolsó száz évben iparilag is erőteljesen változó világát, aminek kezdetét Veszprém szülötte, Endrődi Sándor már a századfordulón észrevette Hogy Mészöly Gézától — ne menjünk most visszább a múltba — Egry Józsefig, Halápy Jánosig kik festették meg a Balatont, az mondhatni annyira köztudott, hogy legföljebb Székely Bertalannal, Lotz Károllyal és Deák-Ébner Lajossal egészítjük itt ki a névsort, mert ők nem a Balatont, hanem környékének épületeit díszítették műveikkel. S ha a Bakonyt Milyen sötét a Balaton S a nyár után hogy vérzenek a fák. Tündér Tihany, felelsz-e énnekem. Ha azt mondom mégegyszer: ifjúság? (Kosztolányi Dezső) összekapcsoljuk a Balatonnal, tehát a szárazföldet a magyar tengerrel, akkor jogosult a Balaton-partvidék épületeit díszítő régi festőket is jegyezni a művészettörténeti tőzsdén. S a Balatont festők közismert nevei mellé odaírni, hogy átmenjen a köztudatba, a legnagyobb magyar koloristák egyikének nevét, Szentiványi Lajosét, azután Vass Elemérét, s természetesen mindazokét, akik ezen a kiállításon — korra való tekintet nélkül — szerepelnek. A Balatonról született irodalmi, tudományos és művészeti kiadványok könyvtárnyira rúgnak, de Kassák Lajos, Jékely Zoltán, Nagy László, Fodor András, Tóth Bálint nevét mégsem hagyhatom említés nélkül. Tatay Sándort, Eötvös Károlyt viszont a Bakonnyal kapcsolatban is idézem, úgyszintén a költő Erdélyi Józsefet, ki közvetlen táji élmény alapján örökítette halhatatlan szépségű versekben a Bakony-erdő téli-nyári szépségeit, a Jári-patakot, az azóta eltüntetett másik patakot, a Tapolcát. Hogyan látja a ma festője a Bakonyt, táji környezetét, falvait, városait, ipari létesítményeit, s benne a legfontosabbat, az embert — erre a kérdésre várja a művészek válaszát a Bakony—Balaton kiállítás. Nem valószínű, hogy a kép a teljességet nyújtja, de huszonnyolc művésztől, illetve egy-egy kiállítástól ezt nem is illik számonkérni. Arra azonban érdemes figyelnie a szakmának és a közönségnek, hogy az évről évre ismétlődő kiállítások mivel, s mely színvonalon egészítik ki az előző évi anyagot. Izgalmas feladat ez a művészeknek és a Képcsarnok kezdeményezése erőpróba elé állítja a művészt: hogyan s mivel gazdagítja önmagát, s ezáltal művészetünket a kiállításra évről évre beküldött képeivel. A kínálat, akár a Bakonyra, akár a Balatonra gondoljunk, kimeríthetetlen kincsesbányára hívja föl a figyelmet. Azt, hogy ez alkalommal hogyan éltek vele a kiállító művészek, a következő oldalakon, illetve a kiállításon láthatja a közönség. dr. Szíj Rezső