Balogh András (Békéscsaba, Munkácsy Mihály terem, 1981)
Balogh András Budapesten született 1919-ben. A Képzőművészeti Főiskolát 1946-ban végezte, ahol Burghardt Rezső tanítványa, majd tanársegédje volt. Önálló kiállításai Budapesten 1947, 1959 és 1963-ban, Debrecenben 1967, Nagykanizsán 1969, Zalaegerszegen 1970, Egerben 1972-ben, Miskolcon 1974-ben, Szegeden 1976-ban, Nyíregyházán 1977- ben, Budapesten a Műcsarnokban 1980-ban voltak. Mint meghívott művészt az 1971-ben rendezett Firenzei Nemzetközi Biennálén aranyéremmel tüntették ki. Külföldön önálló kiállításokkal szerepelt: 1971-ben Bissingenben (NSZK), Firenzében 1973-ban, Milánóban 1974-ben, 1975-ben Bolognában és Lüneburgban, 1976-ban Kölnben és Wiesbadenben, 1977- ben Torontóban (Kanada), 1978-ban Cortonában (Olaszország), 1980-ban újra az NSZK-ban, Stuttgartban. Csoportos kiállításokon Stuttgart 1973, Hamburg 1973, Stresa, Como, Verona, Firenze városokban szerepelt 5—10 művével, 1971 és 1973 között. Képei a Magyar Nemzeti Galériában, vidéki múzeumainkban, valamint olasz, német, amerikai, kanadai és ausztráliai magángyűjteményekben vannak. Mint egyetemi docens a Kertészeti Egyetem művészettörténet és esztétika tanára volt 1980-ig. Több könyve és számos cikke jelent meg a táj- és kertesztétika témakörében. Balogh András valóban mestere festészetének. Nemcsak azért, mert gazdag formaadásában művei emberi értékeket tartalmaznak, kiváltképp intellektuálisakat és költőieket, de azért is, mert stílusának öszszetevői összhangban állnak egymással. A belső világ és tárgyi tükrözésének kölcsönhatása, nála egységes vízióban ötvöződik. Olyan látomás, melyben a tudatalatti legmélyebb rétegeiben szunnyadó tartalmak és azok átlépése az érzelmi síkról az értelmi síkra, metaforákban és képekben ölt test, a romlatlanság, az igazság és a szépség utáni vágy sarkalló hatására. Festészetének erkölcsi-esztétikai küldetése abból a lelkünk mélyén elültetett eszményből ered, hogy végére akarunk járni az alkotás reflexióiban és az elmélyedésben a valóság teljes megismerésének. Alapvető gondolata sajátosan Bergsoni: „a lélek színről színre látása a lélek által”. A költői képzelőerő bűvös játéka ez, mellyel a látott világ ürügyén meg tudja jeleníteni a láthatatlan világot. A tudatalatti és az álom lélektanának segítségével, keresi a lélekben és az értelemben rejtőző lehetőségek visszaszerzését — azokét a lehetőségekét, melyeket az emberi viszonylatok a tapasztalás erejével sugalmaznak. Keresi az igaznak, a szépnek és újnak rejtetten hiteles költészetét, melyet a racionalizmus krízise megzsarolt, de amely minden érzelgősség vagy félműveltség nélkül most új erőre kap a művészet fényében, tele azzal a meggyőződéssel, hogy túl a kézzelfogható tapasztaláson, mélységes