Gyulai Líviusz kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1981)
Gyulai Líviusz faun lehetett előző életében. Talán innen, hogy számára még a jelen is Árkádia, a művészeti élet hadiállásokkal szabdalt, személyeskedésekkel lyuggatott, kritikusok által kereszttűz alatt tartott terepe Csodálatos Kert, melyben a stílusok fáiról ő édes gyümölcsöket szedhet. Olyan kert, amelyben szépen lehet élni, végiggondolt gondolatok között, s nem állandó hajtásban, napi két pakli cigarettával, nyolc kávéval. Hogy neki is ennyi az adagja? Gyulai Líviusz alkalmazott művész. Tekintsünk el attól, hogy sokak rosszallást hallhatnak ki az elnevezésből — valószínűleg az alkalmazkodó művésszel keverik össze. Ezebből is sok van, de az más. Gyulai Líviusz művei nem maguk teremtik meg axiómarendszerüket, ez indokolja az elnevezést. Természetesen rajzai önállóan is megállnak a lábukon — ez „csak” a mesterség tudásán múlik —, de teljes értelmüket csakis inspirátorukkal, a szövegösszefüggésben nyerik el. A könyvillusztrátori mesterségnek két pólusa van: a lerajzolás, és a műtől független mű alkotása azonos témára. Gyulai Líviusz alkalmanként mindkét pólusig elsodródik, de igazi, igazán gazdag rajzai e két pólus közt születnek, amikoris egy-egy lapon öszszetalálkozik az akkori kor és a mai, az író egyénisége és a rajzolóé. Ha mindez együtt van — gazdag meseszövés, valódi karakterek, látványos kor, lokalizálható, részlethűségig földeríthető cselekmény, s esetleg még, mintegy ajándékképpen valami olyan exkluzivitás, mint az író különös ízű, zamatos nyelvhasználata — akkor szabadul el igazán Gyulai Líviusz fantáziája (s akkor a leghűségesebb a szöveghez). Találó példa erre Weöres Sándor