Gyulai Líviusz kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1981)

Gyulai Líviusz faun lehe­tett előző életében. Talán innen, hogy számára még a jelen is Árkádia, a mű­vészeti élet hadiállásokkal szabdalt, személyeskedések­kel lyuggatott, kritikusok által kereszttűz alatt tartott terepe Csodálatos Kert, mely­ben a stílusok fáiról ő édes gyümölcsöket szedhet. Olyan kert, amelyben szépen lehet élni, végiggondolt gondolatok között, s nem állandó hajtás­ban, napi két pakli cigarettá­val, nyolc kávéval. Hogy neki is ennyi az adagja? Gyulai Líviusz alkalmazott művész. Tekintsünk el attól, hogy sokak rosszallást hallhatnak ki az elnevezésből — valószí­nűleg az alkalmazkodó mű­vésszel keverik össze. Ezeb­ből is sok van, de az más. Gyulai Líviusz művei nem maguk teremtik meg axió­marendszerüket, ez indokolja az elnevezést. Természetesen rajzai önállóan is megállnak a lábukon — ez „csak” a mesterség tudásán múlik —, de teljes értelmüket csakis inspirátorukkal, a szöveg­­összefüggésben nyerik el. A könyvillusztrátori mesterség­nek két pólusa van: a leraj­zolás, és a műtől független mű alkotása azonos témára. Gyulai Líviusz alkalmanként mindkét pólusig elsodródik, de igazi, igazán gazdag rajzai e két pólus közt születnek, amikoris egy-egy lapon ösz­­szetalálkozik az akkori kor és a mai, az író egyénisége és a rajzolóé. Ha mindez együtt van — gazdag meseszövés, valódi karakterek, látványos kor, lokalizálható, részlethű­ségig földeríthető cselekmény, s esetleg még, mintegy aján­dékképpen valami olyan ex­kluzivitás, mint az író külö­nös ízű, zamatos nyelvhasz­nálata — akkor szabadul el igazán Gyulai Líviusz fantá­ziája (s akkor a leghűsége­sebb a szöveghez). Találó példa erre Weöres Sándor

Next