Józsa János festőművész kiállítása (Benczúr Gyula Terem, Nyíregyháza, 1981)
BéNyeI JÓZSEF A KÉPCSARNOK MEGHÍVJA ÖNT JÓZSA JÁNOS FESTŐMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSÁNAK ÜNNEPÉLYES MEGNYITÁSÁRA 1981. MÁRCIUS 26-ÁN, CSÜTÖRTÖKÖN DÉLUTÁN 5 ÓRÁRA A BENCZÚR GYULA TEREMBE (NYÍREGYHÁZA, DÓZSA GYÖRGY ÚT 3.) MEGNYITJA BÉNYEI JÓZSEF KÖLTŐ. MEGTEKINTHETŐ 1981. ÁPRILIS 9-IG. HÉTKÖZNAP 9,30-18, SZOMBATON 9-14 ÓRÁIG. JÓZSA JÁNOS közel két évtizede tért vissza tanulmányai városából, Budapestről Debrecenbe. E két évtized alatt fokozatosan alakította ki sajátos szín- és formavilágát, amely kapcsolatba hozható ugyan hazai és európai művészeti stílustörekvésekkel, de mégsem azonos azokkal, hanem teljesen egyéni, eredeti. Műveiben a látványból indul ki, de sohasem a látványt ábrázolja, hanem gondolatilag átfogalmazott és sűrített emlékeit vetíti a néző elé. Debrecen után a budapesti Képzőművészeti Gimnáziumban folytatta tanulmányait, ahol Szinte Gábor és Komjáti Gyula növendéke volt. Már 1959-től állandó résztvevője az alföldi, balatoni, budapesti, debreceni, egri, miskolci és szegedi tárlatoknak. Hazai egyéni kiállításainak száma meghaladja a húszat (Békéscsaba, Budapest, Debrecen, Gyula, Kaposvár, Leninváros, Nyíregyháza, Pápa, Siófok, Veszprém stb.). 1966-ban Bulgáriában, 1973-ban Jugoszláviában mutatkozott be műveivel. Munkásságának elismerését különböző díjak fémjelzik: 1963-ban Munkácsyemlékplakett, 1965-ben a lipcsei nemzetközi könyvművészeti kiállításon ezüstérem, 1967-ben Medgyessy-plakett, 1971-ben Debrecen város művészeti díja, 1977-ben a ceglédi ősz kisgrafikai pályázatának első díja és a Hajdú-Bihar megyei SZMT képzőművészeti díja, Olaszországban, az Appiano Gentilében rendezett kisgrafikai biennálé II. díja és Debrecenben az ex librises kisgrafikai kiállítás különdíja. Részt vett több nemzetközi csoportos kiállításon: 1969-ben és 1972-ben a nemzetközi fametszet-triennálén Capriban, 1971-ben Nápolyban, Milánóban, Bolognában, Montrealban, továbbá a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Romániában, a Banská Bystrica-i II. és IV. fametszet biennálen stb. 1976-ban tanulmányúton járt Párizsban, 1977-ben Törökországban, Bulgáriában és Lengyelországban. Túl a krisztusi koron, az emberélet útjának felén, vállalt és választott műfajokat követően Józsa János újabb táblaképein makacs szándékkal kapaszkodik a mesterség kemény, szigorú szakmai törvényeibe. Expresszív, konstruktív megoldások, kísérletek után mintha a férfikor helén biztonságot, stabilitást keresne, megnyugtató sziklapillért, ahonnan tovább kapaszkodhat magasabb csúcsokra is. Egyik kapaszkodója a mesterség. Emberi-alkotói válságok nélkül rendelte alá magát a szakma törvényeinek, vállalva s folytatva korábbi festményeiből a látványt is, a megélt s megszenvedett motívum-világot is. A nagyvárosi ember után eljöttek gyermekkori emlékei. Eljöttek a beton-erkélyekre lopódzott régi virágok, vázába törve, de felragyogva. Eljöttek a madarak, igaz, halottan, dermedten, csőrükre fagyott egykori muzsikával. Eljöttek a tárgyak, a rézmozsár, kávédaráló, ingaóra, gyertyatartó, eljött édesanyja gyönyörű Pőcze Borbála arca is. Az idő játszik itt velünk különös varázslatot, nem véletlen, hogy szinte minden képén ott a tárgyi emlékek vibráló elemei mellett az időtlenség legtisztább sörök motívuma, a zene is. Hol valóságosan, hol ritmusban, hol szemléletben. Józsa legjobb grafikai lapjain láthattuk eddig csupán az embert haláláig követő emlékvilágnak ezt a szakmailag is rendkívül igényes megformálását. Láthatatlan önarcképét festi: a tárgyak a személyesség varázsát viselik, s valamennyiünk üzenetet hall belőlük, falvak, külvárosok, régi mesterek, régi illatok, ízek, régi egymáshoz tartozás, régi szeretet szívdöbbentő üzeneteit. Két valóság ütközik a képeken: az emlékeké és a jelené. Ez adja furcsa, mámoros misztikájukat is, a naív festők nyitott, színekben, anyagban ösztönszerű rácsodálkozásai villognak itt is, tágul vagy szűkül bár a téma: a felnőtt férfi elmerül a kétszeres valóság kapaszkodókat biztosító sugárzásában. Elmerül, s belerejti arcát az emlék s valóság varázsos mámorába, mint síró gyerek édesanyja kötényébe. Akárhogy is, az emlék valósága mára misztikává távolodik s az ember az időemlékvalóság furcsa léghajóján ringatózik, s fogódzik abban, ami körülveszi. Hogy akarjon s tudjon tovább élni. Frd.: Köteles István - 81-093 KVNy Dorog - Fr.: Németh György