Kiss Tibor festőművész kiállítása (Iskola Galéria, Budapest, 1981)
Kiss Tibor festőművész 1955-ben született Budapesten. 1969—73. között végezte a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolát, majd 1975- től 1979-ig folytatta tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Jelenleg is ott dolgozik tanársegédként Patay László mellett, a művészeti anatómia és a térábrázolás oktatásában vesz részt. Első kiállítása, bemutatkozása ez. Képei: figurák, fejek, tájak — hosszú évek következetes, tudatos munkájának gyümölcsei. Festői világa, szélesen nyitott színterei mögött ezüstceruza finomságú keménységű — szigorúságú rajzok sorozata húzódik végig. Mestere Gerzson Pál segítette e rajzi gyökérzetet terebélyesíteni. A Gerzson-műhely atmoszférája teremtette meg azt a lehetőséget, hogy lépésről-lépésre tanulmányozza a téri formák struktúrájának építményét, korunk művészetének — közte a konstruktivizmus, a kubizmus — eredményeit és tanulságait felhasználva. Ám épp a téri-formai vizsgálódás vezette figyelmét vissza újra és újra az emberhez, a régi igazsághoz, hogy HOMO MENSURA EST — az ember a mérték. Téri világunk megismerésében a művészeti anatómia — már csak módszerénél fogva is kikerülhetetlen és fundamentális. A leonardoi elv, a szimultán, egyidejű láttatás elve nem csupán az anatómiai ismereteket vezeti az életre keltés irányába. Festőnk számára is ez biztosítja korai, ösztönös anatómiai érdeklődése révén, hogy kitűnő és pontos szemmértéke, megfigyelő készsége képi fogalmazássá, szemléletté nemesedjék. Kiss Tibor képein világosan követhető az a módszer, amely az elemzést az összegező szintézis próbájának tekinti, s a szemmel való látvány-boncolgatás, a jelenségek mögé való kerülés a mégoly holt formákat is átlelkesíti és élő mozgásba lendíti: a szerkezet elevensége, a téri rend organizmusa által. Ezért is találjuk tisztán csengő akkordoknak, oly kontrasztosan erősnek az alapvető képi tartalmakat, a formák sűrűsödése mellett a tér táguló ritkulását, a vonalak keménységétől a foltok omlását, az egynemű színek sora után a kiegészítők kettős versenyét. Az élettelen és élő formák változatos rendje, dialektikus párosítása arra késztethet bennünket, hogy - e képsorok láttán — megfordítsuk Henri Berpon ismert tételét. Ha ugyanis az előre tapadt gépiesség érzelmeket, történetesen humort vált ki bennünk, ugyancsak ezt teheti a tehetetlen, holt tömeget átjáró élő hajlékonyság. És itt jelentkezik Kiss Tibor képi világának hol nyíltabban, hol rejtettebben előtűnő belső rétege, amely a hitelesség, a dokumentum-érvényű megjelenítés, a szenvedélyes karakterizálás eszközeivel a formák írását szatirikussá, de legalábbis ironikussá váltja. Miből ered hát ez az ironikus felhang? Pusztán a szikár egyszerűségből, amely kénytelen-kelletlen szembeállítja a valóságot az eszményivel, az esetlen köznapit az ünnepélyesen klasszikussal, azt ami van, azzal, aminek lennie kellene. Amikor az ideát fokozzuk fel, s próbáljuk elhitető erejűvé tenni, egyszerre ironikus, sőt gúnyos érzelmeket hívhatunk elő, ha viszont a valóságost pontosítjuk minden határon túl, a humort a semmibevevésig oldhatjuk. Kiss Tibor mindkét áttételezéssel kísérletezik - „portréi” erre a legjobb példák. Nem hiányzik itt az önirónia sem, ami a „személytelenné” csiszolt előadásból vetül elénk. Képein egy-egy zárt motívum jelentkezik, gyakran koordinátarendszerré egyszerűsített, elvont térben. A tőmondat erejű, puritán festői témák nem engedik a szemlélőt elkalandozni. Egy-egy kép egyetlen jellé sűrűsödik, soruk jelképrendszerré szerveződik, mely a szemlélőt — bennük szemlélődvén — kérdések és választások elé állítja, s hosszas párbeszédbe vonja. Gulyás Dénes festőművész