Nagy Gy. Margit textilművész és Varga Miklós szobrászművész kiállítása (Miskolci Galéria, 1981)
NAGY GY. MARGIT TEXTILMŰVÉSZ ÉS VARGA MIKLÓS SZOBRÁSZMŰVÉSZ KIÁLLÍTÁSA A MISKOLCI GALÉRIÁBAN 1981. SZEPTEMBER 25 OKTÓBER 18. Nagy Gy. Margit és Varga Miklós nemcsak közöttünk élnek, de velünk és értünk is. E mostani kiállításuk, mely az elmúlt négy-öt évben készült munkáik legjavát mutatja be, szép bizonyítéka életük utóbbi éveinek. Sokat dolgoznak, tevékenyek, keresik az újat, anyagban, kifejezési formákban. E tulajdonságok legfőbb közös jellemzőik. Nagy Gy. Margit — különösen az elmúlt két-három évben — sokat kísérletezett. Új anyagokat keresett és talált, új technikai, szövési eljárásokat kutatott és valósított meg. Munkáit nézve tanúi lehetünk egy letisztulási folyamatnak: textiljei szigorúbbak, anyagai rusztikusabbak, színei megcsendesedtek, ezzel együtt a felületek gazdagodtak. Ezt a gazdagodást nem a színek kavalkádjával, hanem a szövés sokféleségével éri el: a hagyományos évezredes technikák mellett újabb, néha saját, egyéni szövésmódokat használ, így keresi és találja meg sajátos, csak rá jellemző hangját. Színeiben a letisztulást elsősorban a fehér és az egyszerű, természetes színek használata, ezek harmóniája jelenti. Nemcsak a technika, a színek, de textiljeinek megjelenése, belső tartalma is változott. Munkái képzőművészeti igényűek: míg a régebbiek táblakép jellegűek voltak, az újabbak között a grafikára emlékeztető textileket is találunk, egyiken a barátság, a szorongás szimbolikus jele látható, a másikon a plasztikus megfogalmazású, szinte szoborszerű munka jelenik meg. Nagy Gy. Margit textiljei e kiállításon reprezentálják a mai textilművészetben élő új törekvéseket, úgy, hogy egy teljesen önálló, egyéni teljesítményt eredményeznek. Igényes szívvel, szemmel és kézzel készültek, befogadásukhoz hasonló igényességre van szükségünk. Varga Miklós kereső kedve is egyre inkább segíti őt magát egységes stílus- és formavilága kialakításához. Noha igen sokféle anyagot használ szobrai megvalósításához, leggyakrabban a nemes márványt, bronzot és mészkövet, munkássága mégis egységes. Elsősorban úgy, hogy a természetes formákhoz ma is ragaszkodik, csak más megfogalmazásban, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Az ember és állatfigurák, az élet és az ember megnyilvánulásait, állapotát, fejlődését „ábrázoló" szobrok ugyan valóban ábrázolnak, de a naturális formáknak már csak nyomait találjuk meg bennük. A formák, felületek leegyszerűsödtek, lekerekedtek, néha csak sejtetik a „modellt" — és mégis kifejezőbbek, erőteljesebbek, mint figurális, részletezőbb elődeik. Ami Varga Miklós újabb munkáinál is ugyanolyan fontos, az a szobor anyaga, felülete. Fontos, hogy miből van a szobor, annyira, hogy más anyagban szinte elképzelhetetlen. Szerves része tartalmának, formájának. Annak a tartalomnak, amit a szobrász sokféleképpen, több variációban, gyakran sorozatszerűen , egymásra épülve szobraiban megvalósít. Jó példa erre a Kibontakozás című sorozata vagy a Variációk egy témára című sorozat. A kisplasztikák mellett megjelenik néhány monumentális igényű munka makettje: a már elkészült vörösréz dombormű vagy a Kút-terv, melyek bizonyítják Varga Miklós igényét, tehetségét a köztéri szobrászat iránt. Ilyen szobrokat, plasztikákat láthatunk többet is már Miskolcon, reméljük, számuk hamarosan gyarapszik majd. Együtt a két kiállító, együtt és mégis külön. Itt e kiállításon és az életben is úgy élik életüket, hogy dolgoznak, hogy nem zavarják, de erősítik egymást. Hiszem, hogy ez újabb közös kiállításuk is ezt bizonyítja. (Dusza Árpádné)