Sós László és Kemény éva grafikusművészek politikai plakát kiállítása (Szentendre Művelődési Központ, 1981)

Soha nem titkolt, elvi, okokból nem vállalom kiállí­tás megnyitását. Katalógus előszó megírására sem vetemedtem eddig. Hozzáteszem: ezután sem szán­dékozom. Vannak ennek igazi értői. A „műélvező”, a „befogadó" ne próbálja nagyon is szubjektív vé­leményével befolyásolni a többi - hozzá hasonló - kiállításlátogatót. Miért teszek most mégis szívesen eleget az alkotók kérésének? Ennek két oka van: a műfaj és a művé­szek személye. Barátaim meg fogják nekem bocsátani, ha a mű­fajjal kezdem. Sokszor temették már a plakátművészetet, de új­ra és újra feltámadt. Vitatják, megkérdőjelezik sze­repét, hasznát napjaink túldimenzionált információ­­áradatában. Bevallom, magam sem tudom, hogy mennyi ebben a realitás. Annyi bizonyos, hogy a műfaji követelmények itt is változtak és változnak napjainkban is. A plakát nyelvének a kor nem any­­nyira sétáló, mint inkább rohanó emberének a rit­musához kell alkalmazkodnia. A politikai plakát hagyományai messzire nyúlnak és célratörő, hatásos eszközt jelentettek mindenkor a munkásosztály kezében. Nemcsak agitáltak, tájé­koztattak, lelkesítettek, hanem ha kellett ütöttek is. Sokan emlékezünk még azokra a plakátokra, ame­lyek a háború okozta romokon is az új élet kezde­tét, szocialista társadalmunk első tétova lépteit hir­dették. Tagadhatatlan, hogy ezek a gyakran heve­nyészett nyomdai kivitelű, nem egyszer „maszatos" és még nem is mindig „művészi színvonalú” plaká­tok ma már történelmünk dokumentumai, amelyek emlékeket ébresztenek, néha könnyeket csalnak a szemünkbe. Azt hiszem , s ha a kiállítás egy-egy darabját né­zem, ez a hitem megerősödik - a politikai plakát tartalma természetesen megváltozhatott, funkciója azonban nem. Még azt is ki merem mondani, hogy előbb mint valaha. A kiállított alkotások hallatlanul sokszínű tematiká­ja bizonyítja, hogy hány kérdést kell feltenni, meny­nyi feltett kérdésre kell választ adni, mire kell fi­gyelni és mit nem szabad soha elfelejteni. Lehet, hogy járkálva-nézelődve csak átsuhan rajtuk a tekintetünk, de a látvány később gondolataink­ban visszatér: hitet, bizalmat, örömet kelt, büszke­séget, vagy olykor aggodalmat ébreszt. Egyszóval: foglalkoztat. Lehet-e alkotásnak ennél nemesebb, emberibb célja? A politikai plakát elkötelezett műfaj. Minden kor­szakban az alkotás mögött élt a művész meggyőző­dése, hite, céltudatos tenni akarása, cselekvésre késztetése. Biztosan nem kellene, mégis jólesik kimondanom: e kiállítás látogatói napjaink elkötelezett két művé­szének — meggyőződésükből fakadó — mondaniva­lóival találkozhatnak. Témaválasztásuknak nincsenek határai és korlátai. Érzékenyen, tudatosan reagálnak korunk — jövőnk­­ minden kérdésére, akár a magyar társadalom, akár az emberiség „hogyan továbbjára" kell a vá­laszt keresni. Válaszaik mindig direktek és egyértel­műek: nemcsak a művész, hanem a politizáló ember feleletei. A műfaj tehát él, hozzánk szól és az alkotók bíznak abban, hogy meg is értjük. S ha így van, ha így lesz, igaz köszönet nekik érte. Vészits Ferenc

Next