Sós László és Kemény éva grafikusművészek politikai plakát kiállítása (Szentendre Művelődési Központ, 1981)
Soha nem titkolt, elvi, okokból nem vállalom kiállítás megnyitását. Katalógus előszó megírására sem vetemedtem eddig. Hozzáteszem: ezután sem szándékozom. Vannak ennek igazi értői. A „műélvező”, a „befogadó" ne próbálja nagyon is szubjektív véleményével befolyásolni a többi - hozzá hasonló - kiállításlátogatót. Miért teszek most mégis szívesen eleget az alkotók kérésének? Ennek két oka van: a műfaj és a művészek személye. Barátaim meg fogják nekem bocsátani, ha a műfajjal kezdem. Sokszor temették már a plakátművészetet, de újra és újra feltámadt. Vitatják, megkérdőjelezik szerepét, hasznát napjaink túldimenzionált információáradatában. Bevallom, magam sem tudom, hogy mennyi ebben a realitás. Annyi bizonyos, hogy a műfaji követelmények itt is változtak és változnak napjainkban is. A plakát nyelvének a kor nem anynyira sétáló, mint inkább rohanó emberének a ritmusához kell alkalmazkodnia. A politikai plakát hagyományai messzire nyúlnak és célratörő, hatásos eszközt jelentettek mindenkor a munkásosztály kezében. Nemcsak agitáltak, tájékoztattak, lelkesítettek, hanem ha kellett ütöttek is. Sokan emlékezünk még azokra a plakátokra, amelyek a háború okozta romokon is az új élet kezdetét, szocialista társadalmunk első tétova lépteit hirdették. Tagadhatatlan, hogy ezek a gyakran hevenyészett nyomdai kivitelű, nem egyszer „maszatos" és még nem is mindig „művészi színvonalú” plakátok ma már történelmünk dokumentumai, amelyek emlékeket ébresztenek, néha könnyeket csalnak a szemünkbe. Azt hiszem , s ha a kiállítás egy-egy darabját nézem, ez a hitem megerősödik - a politikai plakát tartalma természetesen megváltozhatott, funkciója azonban nem. Még azt is ki merem mondani, hogy előbb mint valaha. A kiállított alkotások hallatlanul sokszínű tematikája bizonyítja, hogy hány kérdést kell feltenni, menynyi feltett kérdésre kell választ adni, mire kell figyelni és mit nem szabad soha elfelejteni. Lehet, hogy járkálva-nézelődve csak átsuhan rajtuk a tekintetünk, de a látvány később gondolatainkban visszatér: hitet, bizalmat, örömet kelt, büszkeséget, vagy olykor aggodalmat ébreszt. Egyszóval: foglalkoztat. Lehet-e alkotásnak ennél nemesebb, emberibb célja? A politikai plakát elkötelezett műfaj. Minden korszakban az alkotás mögött élt a művész meggyőződése, hite, céltudatos tenni akarása, cselekvésre késztetése. Biztosan nem kellene, mégis jólesik kimondanom: e kiállítás látogatói napjaink elkötelezett két művészének — meggyőződésükből fakadó — mondanivalóival találkozhatnak. Témaválasztásuknak nincsenek határai és korlátai. Érzékenyen, tudatosan reagálnak korunk — jövőnk minden kérdésére, akár a magyar társadalom, akár az emberiség „hogyan továbbjára" kell a választ keresni. Válaszaik mindig direktek és egyértelműek: nemcsak a művész, hanem a politizáló ember feleletei. A műfaj tehát él, hozzánk szól és az alkotók bíznak abban, hogy meg is értjük. S ha így van, ha így lesz, igaz köszönet nekik érte. Vészits Ferenc