Gedő Ilka festőművész (Dorottya utcai kiállítóterem, Budapest, 1982)

Gedő Ilka nem tartozik a közismert festők közé, noha közel negyvenéves művészi múlt van már mögötte. Fiatal korának útkeresését, vívódásait, lázadását, élményeit és buktatóit közvetlenül nem ismerjük. Nemzedékének deter­minált sorsa, a „lost generation” életvesztése világszerte emlegetett téma. A megmaradtak életét is hosszú évekkel rövidítette meg a háború okozta hányódás, üldöztetés. Gedő Ilka az átvészelt évek után megpróbálta újra kezdeni az életét. Festészete félénken, szorongásokkal telve indult. Tanulmányait a felszabadulás után a Képzőművészeti Fő­iskolán kezdte el, ez a folyamat azonban megszakadt és fes­tői pályája is szaggatottá vált. Úgyszólván magára hagyat­kozva végezte munkáját, kontrollképpen csak szűk baráti körére támaszkodott, amely csak részben állt művészekből - inkább egy intellektuális kör volt­­, akik között mindig part­nerre talált. Festészete és rajzai egyformán figurális felfogásúak, belső lelki háttér kíséretében. Arcképek a családtagokról, önarc­képek, csendéletek, virágzó fák, kertek különös megfogal­mazásban jelennek meg képein. Gedő Ilka töprengő, medita­tív művész, festői világa korántsem kiegyensúlyozott, harmo­nikus világ. Sok esetben vívódások, konfliktusok izzanak képeiben és a boldogságot is valamilyen felfokozott önkívü­leti állapotban tükrözi. Művei elmélyült absztrakcióval kelet­keznek, személyisége minden figuráján áttör. Kuszaságuk, szabálytalanságuk ellenére belső törvényszerűség uralkodik bennük. Líraiságuk, finom érzékenységük átsüt a bágyadt virágszálakon, remegő szirmaik körül túlfűtött a levegő. Nehéz lenne Gedő Ilkát valamelyik művészeti irányzathoz, vagy csoporthoz sorolni. Különös festészete különleges oda­figyelést, odaadást igényel. Érettsége ellenére pályakezdő­nek számít, ezért kivételes érdeklődésre tarthat számot. Művészetének ösztönösségét, mint sokat érő kincset hor­dozza magában, ezért nem kereste hosszú éveken keresztül a nyilvánosságot. Belső, intuitív készsége segíti át a problé­mákon, nem hallgat senkire önmagán kívül. Érzelmeinek gazdagságát rávetíti a papírra, ami éppen keze ügyébe akad, külsőségek, formaságok kevéssé érdeklik. Éppen ezért min­den esetlegessége mellett festészete határozott, szuverén, megsejtése egy izgalmas, gazdag emberi világnak. URY IBOLYA Apa két gyerekkel, 1969-70

Next