Hatvaniak (Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, 1982)
MOLDVAY GYŐZŐ a Hatvani Galéria vezetője Az idén tíz esztendős Hatvani Galéria már rangot teremtett ennek a kis Heves megyei városnak. Akik valamelyest érzékenyek a művészet, a kultúra iránt, azok tudnak az itt kibontakozott, sokrétű képzőművészeti ízlésformáló munkáról, amelynek gyökerei Hódmezővásárhelyig nyúlnak. Hiszen az alföldiek összegező tárlatával indultak Hatvanban a kiállítások, a galéria falai között meghonosodott országos biennálékon — Magyar tájak. Arcok és sorsok — hangsúllyal szerepelnek a vásárhelyiek, és e tájról többen önállóan mutatták be életművüket a fogékony helybéli közönségnek. Persze, a hajszálerek másként is dolgoznak! A hatvani galériabusz évről évre ellátogat az alföldi metropolisba, a galériapódiumon Bessenyei Ferenc, Gombos Katalin, Bibó Lajos, Kárász József, Antal Imre, Vásárhelyi Endre, Galyasi Miklós révén megszólalt a vásárhelyi szellem, Mónus Sándor, Hegyi Flórián a tanyavilág ízesen szép formakultuszával vendégeskedett a Mátra lábánál, vagy miként Csohány Kálmán egy ide címzett levelében írta volt: Ti, ott Hatvanban, éppen úgy a népet szolgáló realizmus ügyét vettétek vádatokra , mint teszik Vásárhelyen, Szegeden, Szolnokon, Salgótarjánban, és egyebütt, ahol nem a pacsirta, hanem a dal a fontos! Nos, ez a kisváros most képzőművészeti alkotásokkal, a sajátjaival kopogtat mindenütt, ahol a tiszta, becsületes szándék, az emberies szó szabja meg az élet útját. Elsőként, és előzményekkel vegyest, a hódmezővásárhelyi Tornyai Múzeumban, hogy aztán folytatódjék a sor. Előzmények? Igen. A hagyomány, persze, nem túl gazdag. De a Nemzeti Galéria jónéhány képet őriz az egykori Grassalkovich kastély kertjében magának műtermet építtető Hatvany Ferenctől, a nála gyakori vendég Czóbel Bélától, vagy a hazai tájak megfestésére oly konok-szép hittel vállalkozó Hatvani Perlusz Gyulától, akivel 1944-ben gyilkosok végeztek. És mintha ez a földbeszakadt gyökér most kezdene hajtásokat meneszteni a napvilágra. Gódor Kálmán, a rangidős, férfias lírával telten ábrázolja szűkebb-tágabb hazáját, Molnár József a „fényes szellők" nemzedékének tudatosságával szól e szellemi építkezésbe, Sz. Nagy Mária szoborportréiban szellemóriásaink előtt tiszteleg, Pálffy Katalinból az anyaság életigenlése sugárzik, Kisterenyei Ervin virtuózan aktualizálja Derkovitsot, vagy figyeljük Gömöry Arankát, Paksi Gyulát, Török Gyulát, akik más-más szemszögből vizslatják környezetüket, hogy ebből végül finom akvarell, merész grafikai lap szülessék. Tizenegyen vannak. Ők, a hatvaniak. Mint ahogyan egy futballcsapat feláll ellenfelével szemközt. Igaz, hárman közülük már piros lapot kaptak a Nagy Bírótól. De szellemük, művészetük változatlan elevenséggel jelen van Hatvan mai életében, harmonizál az erejük teljében levő pályatársak munkásságával, így gazdagítván mindazt, amit ma ebben a városkában kultúrának nevezünk, és az egyetemes magyar kultúra parányaként is tisztelettel ajánlunk minden partner figyelmébe.