Mezővárosi Népművészet kiállítás (Nagykőrös, 1982)

AZ ARANY JÁNOS MÚZEUM TISZTELETTEL MEGHÍVJA ÖNT 1982. JÚNIUS 12-ÉN, SZOMBATON 11 ÓRAKOR A MEZŐVÁROSI NÉPMŰVÉSZET (KECSKEMÉT, NAGYKŐRÖS, CEGLÉD) CÍMŰ KIÁLLÍTÁS MEGNYITÁSÁRA AZ ARANY JÁNOS MÚZEUMBA (CEGLÉDI ÚT 19.) A KIÁLLÍTÁST MEGNYITJA DR. BÁNSZKY PÁL A BÁCS-KISKUN MEGYEI MÚZEUMI SZERVEZET IGAZGATÓJA A KIÁLLÍTÁS MEGTEKINTHETŐ OKTÓBER 3-IG HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP 10-TŐL 18 ÓRÁIG 82. 22003 Petőfi Nyomda, Kecskemét — F. k.: Dr. Novák László múzeumigazgató Kecskemét és Nagykőrös a mezővárosi fejlődés szorítás útját járták be az elmúlt évszázadok­ban. E mezővárosok virágkorukat a török hódoltság korában­ élték. Ekkor alakult ki erős társa­dalmi-gazdasági szervezettségük, a mezővárosi autonómia, melyet a törökök kiűzése utáni időszakban, illetve a Rákóczi-szabadságharc bukását követően is meg tudtak őrizni. A mezővárosi önrendelkezés, a progresszív gazdasági-társadalmi fejlődés, és nem utolsósorban a református vallási ideológia determinálta a mezővárosi tárgyi kultúra esztétikai megnyilat­kozását, illetve kifejezésmódját. Különösen a díszítettség vált visszafogottá. A református egy­ház puritanizmusa gátolta a felesleges költekezést és hivalkodó öltözködést. A mezővárosi magisztrátus is szigorral lépett fel a pazarlás, a léha időtöltés ellen. A cifrálkodást sújtotta a tör­vény, különösen akkor, ha az alacsonyabb társadalmi réteg kísérelte meg a hivalkodást. Szám­űzték a cifraszűrt, díszes subát, megtorolták a díszes jármok készítését. Nemcsak az egyházi és világi hatóság fellépése alakította sajátos módon a mezővárosi nép­művészetet, arra döntően hatott a kézműipar is. A XVI—XVII. században sorra szerveződtek a céhtársulatok (szabó, kovács, takács, asztalos, szűcs, szíjgyártó stb.). A kézműipari termelés a gazdasági célszerűségnek legjobban megfelelő, tökéletes formájú tárgyak előállítására töreke­dett. A mezővárosi cívistársadalom életéhez szükséges tárgyak döntő többségét kézműiparosok készítették. A viselet szigorú hatósági ellenőrzés alatt állott, s így a szabók, szűrszabók, csizma­diák, szűcsök, díszítő tevékenysége is visszafogott volt, csupán a XIX. század közepétől virág­zott fel népművészeti kifejezésmódjuk. A különböző vidékekre vándorolt helybeli, s a beköl­tözött idegen mesterek szakmai tudása és ezzel szorosan összefüggő díszítő tevékenysége nyom­ta rá bélyegét a mezővárosi népművészeti kultúrára. Természetesen nemcsak mesterek értettek a fontosabb használati eszközök elkészítéséhez, hanem az ügyes kezű gazda- és pásztoremberek is. Kisebb nélkülözhetetlen tárgyakat (borotva­tartó, tükrös, bot stb.), s fontosabb eszközöket (az asszonyok, leányok számára mángorlót, talpas rokkát, motollát stb.) készítettek és faragással díszítették. Az ő kezük munkája alkotta a páratlan szépségű népi szakrális emlékeket is (faragott útszéli keresztek, fejfák). A mesterek és a fúró-faragó parasztemberek tevékenysége nyomán alakult, ötvöződött a mezővárosi népművészet: a mesterek révén motívumkincsek, színek, formák vándoroltak be, és értek sajátossággá; a parasztemberek faragása egyéni jellemvonásokat teremtett meg, ősforrás­ból táplálkozott. Mindezen tevékenység az egyházi és világi hatóság ellenőrzése alatt állott, meghatározva a népművészet arculatát. A XIX. század közepétől kibontakozó díszesség, a tárgyi kultúra hagyományos népművészeti jellegét fejlesztette tovább. Novák László

Next