Midiatúra (Csontváry Terem, Budapest, 1982)

A festészet történetében a „középméretű” kép önálló életre kel a XVI—XVII. századi Németalföldön. Tájképek, városképek, életképek készültek a kor festőinek műhelyében, amelyek nem templomok és főúri paloták falaira kerültek, hanem polgári otthonokba, intim kör­nyezetbe. A kis méret, az intim térbe szánt festmény azóta sokat vitatott része a művészettörténetnek. Csak méretében kisebb, vagy gondolkodásá­ban is más? Kollektív vagy individuális célzatú? A vita eldöntetlen, de a kis képek közönségsikere azt látszik alátámasztani, hogy az emberek szívesebben élnek együtt intim megfogalmazású festmény­nyel, mint egy (nem feltétlenül a méretében) monumentális alko­tással. E két művész „midiképes" kiállításának megrendezése több külön­böző okból történt, a résztvevők is különböző megfontolásból fes­tették itt bemutatott műveiket. Miért? Talán szakmai hiúságból, hiszen egy körülbelül 20x20 cm-es felületen sokkal nagyobb szellemi és manuális erőfeszítésre van szükség — paradox módon — valódi alkotást létrehozni, mint széle­sebb térben. Talán játékból, mert öröm ilyen apró tárgyakkal bíbe­lődni, esztétikus, szép műtárgyakká formálni a festményt. Talán kí­váncsiságból, hogy valóban mások, önállóak, különlegesek az apró képek megfestésének saját belső, művészi törvényszerűségei. Talán az önmegismerésért, hogy mire képes, ha önmaga korlátozza önma­gát. A megfontolások között azonban az is szerepelt, hogy a részt­vevők és rendezők gondoltak a mai otthonokra, hiszen többen is kö­zülük házgyári kislakásban élnek, amelyben az élethez elengedhe­tetlenül szükséges bútorok és berendezések elhelyezése után nem igen marad a művészet számára (fizikai) tér. Szeretnék - szeretnénk - ha a kislakásokban lakó emberek is meg­találnák a szoros kapcsolatot a képzőművészettel, a festészettel, mű­élvezőkké, műtárgyvásárlókká, műgyűjtőkké válnának. POGÁNY GÁBOR

Next