Midiatúra (Csontváry Terem, Budapest, 1982)
A festészet történetében a „középméretű” kép önálló életre kel a XVI—XVII. századi Németalföldön. Tájképek, városképek, életképek készültek a kor festőinek műhelyében, amelyek nem templomok és főúri paloták falaira kerültek, hanem polgári otthonokba, intim környezetbe. A kis méret, az intim térbe szánt festmény azóta sokat vitatott része a művészettörténetnek. Csak méretében kisebb, vagy gondolkodásában is más? Kollektív vagy individuális célzatú? A vita eldöntetlen, de a kis képek közönségsikere azt látszik alátámasztani, hogy az emberek szívesebben élnek együtt intim megfogalmazású festménynyel, mint egy (nem feltétlenül a méretében) monumentális alkotással. E két művész „midiképes" kiállításának megrendezése több különböző okból történt, a résztvevők is különböző megfontolásból festették itt bemutatott műveiket. Miért? Talán szakmai hiúságból, hiszen egy körülbelül 20x20 cm-es felületen sokkal nagyobb szellemi és manuális erőfeszítésre van szükség — paradox módon — valódi alkotást létrehozni, mint szélesebb térben. Talán játékból, mert öröm ilyen apró tárgyakkal bíbelődni, esztétikus, szép műtárgyakká formálni a festményt. Talán kíváncsiságból, hogy valóban mások, önállóak, különlegesek az apró képek megfestésének saját belső, művészi törvényszerűségei. Talán az önmegismerésért, hogy mire képes, ha önmaga korlátozza önmagát. A megfontolások között azonban az is szerepelt, hogy a résztvevők és rendezők gondoltak a mai otthonokra, hiszen többen is közülük házgyári kislakásban élnek, amelyben az élethez elengedhetetlenül szükséges bútorok és berendezések elhelyezése után nem igen marad a művészet számára (fizikai) tér. Szeretnék - szeretnénk - ha a kislakásokban lakó emberek is megtalálnák a szoros kapcsolatot a képzőművészettel, a festészettel, műélvezőkké, műtárgyvásárlókká, műgyűjtőkké válnának. POGÁNY GÁBOR