Ridovics László festőművész kiállítása (Ferenczy Terem, Pécs, 1982)

Pécs művészeti életének jelentős eseménye Ridovics László képkiállítása a Ferenczy teremben. Az 1925-ben született Munkácsy-díjas mester személyében a mai magyar piktúra egyik legjobb koloristájával ismerkedhet meg a közönség, aki kivételes képességeit a közöttünk zajló élet megnyilvánulásának művészi általánosítá­sára használja fel. Ha a kép tartalmi és esztétikai oldala felől közelítünk alkotói felfogásához, azonnal kitetszik, hogy a festői és szerkezeti megoldásokat hangsúlyozó, a témát csak motívumként hasznosító vonulatokkal szemben Ridovics Lászlónál az inspiráló tartalmi vonatkozás az elsődleges Csak olyan tárgyakat és témákat fest meg, melyeket átélt és megértett, s amelyekkel rokonságot vállal, illetve melyeket társadalmilag is fontosnak és előremuta­tónak vél. Festészete jellegzetesen példázza azt, hogy a világnézet miként ölt testet a képzeletben, s a művé­szi produktum miként formálódik az alkotó hitvallását, szemléletét tükröző társadalmi-művészeti vallomássá. Ez a realista alapállás egyben azt is jelzi, hogy a festői-szakmai problémák ebben a piktúrában kifejezetten az érzelmi-gondolati tartalom legmegfelelőbb kifejezését szolgálják. Képeinek erejét expresszivitásuk adja meg, ez azonban sohasem azonos nála az expresszionizmus szemléleti egyoldalúságának, vagy stílusjegyei­nek külsődleges alkalmazásával, mindössze az irányzat szuggesztivitását veszi át és használja fel mondani­valójának alátámasztására. Ridovics László munkásságában kitüntetett szerep jut a tájképnek, s talán nem is véletlenül. A tájábrázolás ugyanis az ő felfogásában nem a látványok stilizált visszaadásával azonos, hanem a szüntelen változó világ megragadásával. Legjobb képei mintegy a civilizációs fejlődés folyamatában, az átalakulás drámai feszült­ségében tárják elénk a táj arculatát, olyan vitális elevenséggel tehát, amely szimbolikus értelmet, a tájban élő emberre is utaló, rejtettebb tartalmakat visz a természeti tárgyak és jelenségek megjelenítésébe. Vásznain kedvvel idézi szőkébb pátriáját, a ligetektől beárnyékolt, patakoktól szabdalt jellegzetes hangulatú vasi tá­jakat; a földrajzi és kromatikus vonások ezeken különös bensőséggel, s egyfajta romantikus pátosszal van­nak megjelenítve. Ellentétben festőink zömével, Ridovics gyakorta és szívesen vállalkozik portréfestésre, a figurális ábrázolás e talán legnehezebb vállfájára. Jól tudja, hogy a fotográfia megjelenése óta haldokló portréfestészet nem jár­hat a régi úton. a legfőbb szempontja a jellemábrázolás kell, hogy legyen, a naturális formák és vonások át­fogalmazása a személyiség tükrözésére. A karakter jegyeit többnyire a színfoltok kifejező ellentéteivel, plasztikus ritmikájával hozza a felszínre, megsejtetve egyben az ábrázolt modell tipikus vonásait is. Portréfes­tészete is jelzi, hogy a tematikusnak nevezett motívumkor, a politikai tárgyú kompozíció, a munka- és a mun­kásábrázolás sem idegen tőle: életünk derűs, halk szavú szépségei mellett rendre felkéredzkednek palettá­jára a tragikus, drámai mozzanatok és helyzetek is, amelyek megjelenítésében hasonló tárgyilagossággal jár el, mint pozitív élményei,tolmácsolásában. Életművében — joggal állíthatjuk — a sajátszerű értékekben gazdag magyar pikturális hagyomány, a nagy­bányaiak lírai természetlátása és a szocialista művészet hangsúlyozott társadalmi érdeklődése lel kvalitá­sos folytatásra, korszerű kifejezésre. Tasnádi Attila

Next