Doroghy Zsuzsa festőművész kiállítása (Szinyei Merse Terem, Szekszárd, 1983)
a hegy arcát is szinte óránként átformálja. Mindez az akvarell anyagát kínálta. Más anyagokkal is festek, de a tovatűnő látványt vízfestékkel tudom leginkább megfogni. A napfény itt mindent DOROGHY ZSUZSA A Művészeti Gimnáziumban Miskolczi László, a Képzőművészeti Főiskolán Szentiványi Lajos irányításával tanultam festeni. 1974-ben kaptam diplomát. 1977-ben házasságom révén Olaszországba kerültem. A Vezúv lábánál élek, San Giuseppe Vesuvianoban. Itt nevelem három gyermekemet, s gyakori magyarországi tartózkodással megszakítva ismerkedem azzal a különös, zárt életformával, amely az ottani emberekre jellemző. Nagy hatással van rám a számomra eddig ismeretlen ragyogású táj, a felfokozott színvilág. Gazdag a vegetáció, szüntelenül változik a természeti kép, lágy az atmoszféra. Érdekel a felhők vad járása, amely az égboltot furcsa háttérfüggönnyé változtatja, a tenger vad, vagy finom mozgása, a sugárzó víz és az a titokzatosság, amely megváltoztat, mélyek az árnyékok is, tombolóbbak a viharok. Több kiállítást rendeztem a közeli városok kultúrközpontjaiban, Pármában az év elején nagyobb gyűjteménnyel jelentkeztem. Sokat rajzolok, így kísérlem meg, hogy a hétköznapi emberek életéről jegyzeteket készítsek, hiszen, ami látványban zajos családi- társadalmi élet, sok titkot rejteget a közép-Európai ember számára. A régi életforma és a hagyományvilág részleges felbomlását, vagy olyan tragédiákat, mint hány évvel ezelőtt a környékbeli földrengés, amikor egész városkák tűntek el a hegyek gyomrában. Olasz tájak színélménye marad meg bennem akkor is, ha itthon vagyok és itt dolgozom, hazámban.