Fehér László festőművész kiállítása (Műcsarnok, Budapest, 1983)
„Elítélem a hagyomány s a lelemény e hosszú vad vitáját A Kaland s a Rend perpatvarát" Apollinaire: Egy szép vörösesszőkéhez (Radnóti M. ford.) Szintézist érlelő korszak a miénk. A „tradíció vagy modernség", azaz a „progresszió vagy konzervativizmus" kérdésfelvetésében rejlő kíméletlen, állásfoglalásra kényszerítő él, amely válaszút elé állította a művészeket, a múlté. Ma a helyzet, ha paradoxonná érezzük, valahogy így fest: tradíciót vállalni modernség, „modernnek lenni mindenestül" hagyománytisztelet. Ám a választások önmagukban nem jeleznek egyértelmű értékhangsúlyokat. Csak az önálló érvényű megoldások tehetik hitelessé az e két fogalom összekapcsolásából származó egyéni lehetőségeket. Fehér László művei az értékek évezredes beágyazottsága, a tradícióhoz való kötődés szellemében jöttek létre, mégis modernül hatnak. Talán, mert így, festményen még ritkán láttuk ezeket a tárgyakat, arcokat, jeleneteket. Talán mert a fotó hideg fénye, amely megörökíti őket, s amely dokumentum voltát pillanatig sem leplezve jelenik meg a képen, távol tart minden érzelgősséget, olcsó romantikát. Micsoda mélységből bukkannak elő ezek a tárgyak, hogy megjelenítésük ma is mágikus erejű? Miféle történelem vésődött rájuk, hogy szimbolikus érvényük mit sem csökkent? ősi az imasál, a talesz, ősi a felirat, a temető elsüllyedő kőtábláira vésett, ősi az ünnepi étel, a pászka, ám amikor a festő - Platón hasonlatával élve - nem is a második, de a harmadik tükörképét készíti el a valónak, valami újat, lázítót, modernet cselekszik. A művészet feloldó közegébe emeli , profanizálja őket. A művészet újraszentesítő auráját vonja köréjük, s a szakrális igazság művészi érvénnyé lényegül át. Egy tárgy, egy dokumentum - ha a körülöttünk, s bennünk élő kultúra tárgya - mindig kettős tükör is. Magán viseli formálódása, jelentésalakulása összes állomását, míg hozzánk eljutott. És végigkísérve ezt az utat, magunkat szemléljük benne. Egy tárgyról készült fotó - amely kiemeli, kiszakítja élő összefüggéséből e kultúra tárgyát - egyetlen nyomasztó pillanattá sűríti ellentmondásos élményeinket. S ez, mint a folyamatból kiszakadt „örök idő" lenyomata kerül elénk. Egy tárgyról készült fotót lefesteni ezt a „feketefehérré" koncentrált látszatvalóságot magasabb rendszerbe visszahelyezni, ehhez erőt csak a választásban megnyilatkozó szigor, az önfegyelem adhat. Amely csak a tárgyakban akarja meglátni önmagát, csak szembesítésükben hozzájuk kapcsolódó viszonyrendszerét. Ahol minden ecsetvonás a natúrát követi, legyen az bármilyen ambivalens, naiv, a „valóságtól elszakadt". Mint egy régi, használt terítő kávéfoltjai alól kibukkanó naiv figurák egyszerre foszladozó nyomai, s ittmaradt jelei a jövőről mit sem sejtő világnak. A többi diptichon elve más. Az imasál és a kalapos portré, a törvénytáblaként azonos formájú, de egyéniségként különböző rituális tárgyak, a két pászka szembehelyezése párhuzam, a bennük manifesztálódó érték megsokszorozása. Az emberi arc tanúságtévő hitelességében szimbolikus Gazdátlan temető „I sit in judgement on this long quarrel between, tradition and invention Between Order and Adventure" Apollinaire: The Pretty Read Head (Translated by Oliver Bernard) Our age is a synthesis ripening one. The cruel questions, forcing artists to crossroads, expressed as to be traditional or modern, to be progressive or conservative already are issues of the past. Today the situation, intensified to paradox, is something like this: undertaking tradition is modernity while being absolutely modern means a respect for tradition. Yet the choice of one or the other in itself does not lead to unambigous standards of value By all means only the original works can make authentic the personal possibilities, coming from the combination of the two concepts: tradition and modernity. The paintings of László Fehér were created in the spirit of the indebtness raillery to the traditions and to values had been born thousands of years before. Nevertheless they all impress modern. Maybe it is because we have hardly ever seen these objects, faces and scenes in this way on paintings. Maybe it is because the cold lights of the photo is appearing on the canvas without hiding at all its being a document, keeps every kind of sentimentalism and cheap romance far What a deepness these objects do come out that their reproductions have magic power even today! What a history had sunk into them that their symbolic force has not decreased a bit. Ancient is the prayer-scarf, the talis, ancient the epitaph on the tomble-down tombs, ancient the meal of the feast, the matzos, nevertheless when the painter - using Platon's analogy - makes not only the second but the third „image reflected in mirror" of the real, creates something new, inciting, modern. He puts the objects to the exempting medium of art and profanes them at the same time. He draws around them the resanctifying aura of art, and the sacral truth is transformed to artistic value. An object, a document - if it is the object of the culture surrounding and living in us - is always a double mirror at the same time. It expresses and wears all the stages of its taking shape and forming of contents till got to us. And looking over these stages we view-ourselves in it. A photo of an object - which takes out and tears away the object of this culture from its living inherence - thickens our contradictional experiences into a single embarrassing moment. And this appears for us, as a mark broken away from the process of „eternial time". To paint after a photo of an object - to put back this appearance-reality concentrated to „black and white" into a higher system - can be carried out only by the force given by strictness manifesting itself in the choice, the self command. Which wants to see himself only reflected in the objects his relations to them only in their confrontation. Where all strokes of the brush follow the nature be it whatever so ambivalent, naive, far from reality. Just as naive figures suddenly appearing under Ownerless graveyard