Id. Kátai Mihály festőművész kiállítása (Kisfaludi Strobl Terem, Zalaegerszeg, 1983)

AZ „ELTŰNT IDŐ” FESTŐJE Idős Kátai Mihály címszavát, életrajzi adatait szaklexikonunk nem tartalmazza. Ez nem minősítő megbélyegzés. Ha a képző- és más társművészetek ilyen-olyan kézikönyveiből kimaradtakat fölsorolni megkísérelné valaki, hosz­­szú és rangos listát állíthatna össze. A szakírónak nincs ideje? Valószínűbb, a méltánylásra jogosultak nincse­nek a látótérben, kimaradtak a csoportokból; ha nem akartak a tolakvás gyanújába keveredni, magukra ma­radtak. Eme jelentések egyike idős Kátai Mihály. Kamarakiállításunk most kizárólag tájképeiből mutat be hatvan olaj­vásznat. Ám ez nem ok arra, hogy tájképfestőként rögzítse emlékezetünk. Remélhető, hogy hamarosan elkövet­kező tárlatán figurális képeit is bemutathatja, melyek a Réti—Kohán-Kurucz D. István vonulatba illeszkednek. Ha jól érzem Kátai Mihály festői híradásait a világról és önmagáról, úgy elsősorban az íróéhoz hasonlítom: a belső és külső szellemi életrajzra utalok. A belső táj - hiszen a festőt is ösztöne irányítja — keresi és fölismeri az övével rokon külső tájat, jelenségeket és a folyamatban szorongás és elragadtatás egymást támogatja a mű létrejöttében. Az indulati és látványanyagból tárgyiasul műtárggyá - esetünkben képpé — a látomás. Egy falusi udvar, kúttal, állatokkal, kontyos vagy lecsapott háztetővel, háttérben nyárfákkal, rekkenő hőséggel — még idill is lehet, de Kátai Mihály éltformát, világképet időtlenít, anélkül, hogy novellisztikusságba keveredne. Mindig festői közlendőjét markánsan pontos, szigorú szerkezeti összhang szavatolja. Világos kolorit, fejlett alakí­tóerő jellemzi, ezért nem rokonítható a naturalistákkal. Olyik képrészlet hatásában transzcendentális, nem ritkán misztikus és tünékeny, megismételhetetlen hangulatot közvetít; befelé hátrálást, behatolást a lélek csukottabb övezeteibe. Máskor a magasba nyújtózó nyitottságot, vég­telenség-érzetet sugalmaz, egy világot, hol táblákban áll a csönd és egész mivoltunk érintkezik vele. Számos képe kinagyított fragmentumait láttam. Ezek a részletek önálló műként is teljes értékűek. Nézzék majd meg az Őszi házakat, azt a kerítést! Rendkívüli. Anyagszerű szuggesztivitása mintha az időtlen és veszendő je­len enyészetét példázná. Nézzük az Óhaji erdő szemünk előtt megújuló-frissülő vegetációját: egy tekintet is életkedvet, derűt és feszült­séget oldó felismerést sugalmaz gyermekkorunk erdőiről, mezőiről, abból az időből, amikor még semmit sem tudtunk az erdő-mező fáiról-virágairól. A gyermek előre él, és csak felnőttként regisztrálja valahai benyomásait: eze­ket később élményeként gondozza és tiszteli vagy háta mögé csapja, ne zavarják gyorsuló életvitelében. Romantikus festészet Kátai Mihályé? Képszerkesztése alkatilag romantikusnak mutatja, de ha hosszabb ideig szemléljük bármelyik munkáját, meghökkenthet az ellentét kivitelezésében: vásznairól elhazudhatatlanul sugárzik az impresszionizmus tisztelete. Elég szokatlan képlet. Ecsetkezelése sem romantikus, inkább agyafúrtan ravaszul mai; a pallérozottabb nézőt is főhajtásra kényszeríti mesterségtudása. Sehol henyeség, festékcsapkodás, de szöszmötölő pepecseléssel sem kockáztatja műve hatásfokát. Vizeit mindenütt más-más színekből keveri, égboltjai is annyifélék, ahány képet festett. Nagyítóval aprólékosan firtattam: kiderült, ,a festék­színek csak hatásukban ég­kékek vagy esti-szürkék; a keverés, egymás mellérendelés új meg új színillesztési találataihoz, az ecsetkezelését jellemző festékfoltok organikus rendszerben, dinamikusan áramlanak. Kátai Mihály a visszatekintés több dimenziójában is magával viszi nézőjét az „eltűnt idő nyomában". Segít meg­menteni annak az­ emlékét, ami pusztul bennünk: a belső tájat és annak, ami valóságosan enyészik körülöttünk: az érintetlen természetet. Föloldozva elfészkelődünk a bemutatott világdarab énünkkel összetalálkoztató közegé­ben. SOLYMOS IDA

Next