Lírai grafika (Óbudai Galéria, Budapest, 1983)
Napjaink grafikájában a lírai kifejezésmód főleg az alkotók szemlélete és munkáik stiláris jellemzői alapján határolható be. Az ide sorolható grafikusok világlátása, kifejezésmódja artisztikus, esztétizáló. Természetesen ezen általános jellemzőkön belül szinte személyenként más és más. Nagy Gábor előadásmódja finomkodó, Dienes Gáboré magabiztos, a reneszánsz harmónia fanyar, ironikus értelmezésére épül, míg Kárpáti Tamás a rezzenésnyi hangulat és a jellemábrázolás mestere. Más indíttatású, de lényegében ide kapcsolható Banga Ferenc, Újházi Péter és Földi Péter művészete. Náluk az ösztönző, a kiindulási alap a gyermekrajz. Sulyok Gabriella munkáit a pókháló vékony vonalháló, míg a néhány éve pályára került Lendvai Antal művészetét a finom rajzosság és némi érzelmesség jellemzi. Kovács Tamás egzotikus, zárt mesevilága pedig esztéticizmusa és míves kidolgozottsága révén kapcsolható a lírai grafikához. Mi a sajátja még a felsoroltakon kívül e kifejezésmódnak? Az erős l’art pour l’art szemlélet, az érzelmek, a nüanszok kiemelése, a moralizálás és a nagyfokú rajztudás; továbbá hogy képviselői előnyben részesítik az egyedi rajzot a sokszorosított grafikával szemben. De mutassunk be részletesebben is néhányat mondandónk alátámasztására az egyes alkotók jellemző munkái közül. Dienes Gábor, Nagy Gábor és Kárpáti Tamás művészete a fenn említett általános jellemzőkön túl még szorosabban is kötődik egymáshoz. Dienes és Nagy alkotásai között nyilvánvaló a stiláris rokonság, míg Kárpátit és Dienest a múltba forduló, az ideálokat a reneszánszban kereső szemlélet kapcsolja össze. Dienes Gábor képei közelebb állnak a rajzhoz mint a festményekhez, hiszen zömében ceruzával és krétával készülnek. Ennek ellenére mi itt most csak a rajzait mutatjuk be. Rajzai és festményei is elegánsak, jellemzőik az összezsugorodó formák, például az alakok pálcikavékonnyá redukált nyaka, lába. Témaköre elég behatárolt: portrékat, többalakos kompozíciókat és apró tárgyakkal, figurákkal teletűzdelt fiktív tájképeket készít. Többalakos munkái közül modellnek is tekinthetjük a Jelenet a vízparton című (1981) alkotását. Felépítése viszonylag egyszerű: semleges háttér előtt elvékonyodó formákból felépülő alakok ülnek bensőséges nyugalommal és szinte már abszurd derűvel. Dekoratív rajza, az Utazásaim II. (1982) pedig felül- és oldalnézetből egyszerre ábrázolt szubjektív tájkép. Kárpáti Tamás főleg figurákat fest és rajzol. A pár vonallal történő jellemábrázolás mestere. Rajzain azt a hatást kelti, mintha figurái fokozatosan kibontakoznának a papír fehérjéből, majd ismét elenyésznek benne. A technika, a málló grafit csak még fokozza ezt a hatást (Példázatok). Rajzai irodalmi indíttatásúak, moralizálóak, de sohasem irodalmiak. Mondanivalójukat a forma és nem a cselekmény hordozza. Nagy Gábor rajzait az artisztikus alkotásmód, figuráit pedig valami mesterkélt mozgás, valamint az elvékonyodó formák jellemzik. A Tiszagáti struktúrák (1981) című munkáján két különböző nézőpontból bemutatott alak látható vékony csíkokban megjelenő tájmetszetek között. A Tiszagáti portréján (1982) pedig már az említett kiemeléses-elhagyásos módszerével él a rajzoló. A kompozíció bal felső részén sötétlő téglalap alakú folt szinte azonnal ráirányítja a figyelmet a mellette levő kalapos fejre. Innen tovasiklik a tekintet a kiemelt kezekre. Az alábbiakban bemutatott három művész a lírai alkotásmód legjellemzőbb képviselője. Csak részben kapcsolható ehhez az irányzathoz Banga Ferenc munkássága. Ő a hetvenes évek második felében nagyon érett „tüskés stílusával” szinte berobban a grafikába. A legkiforrottabb alkotásai a hetvenes évek végén készültek. A Csillagom, révészem (1969) című linómetszete jó példája ennek a kicsit fanyar, vibráló kifejezésmódnak. Formái összefogottak, ökonomikusak, nem öncélú az ideges, szálkás körvonal. Napjainkra Banga művészete mintha veszített volna valamit humoros szúrósságából, kompozíciói szétesőbbek, epikusabbak, cselekményre, helyzetkomikumra épülnek (Otthon az utcán, 1982). Természetesen még e pillanatnyi hullámvölgyben is művei kitűnnek társaik közül. A festő Újházi Péter a hetvenes évek elején alakította ki faligrafikákra és gyermekrajzokra emlékeztető stílusát. Munkáin ellentétben például Földivel nem a gyermekrajzok fő jellemzőjét, a spontán teljességvágyat emelte ki, hanem az esetleges komponálást, a groteszk Földi Pétert a színek festőjének ismeri elsősorban a közönség. Napjainkra bebizonyította, hogy rajzolónak sem utolsó, nemcsak az ecsetnek, ceruzának, tollnak, tusnak is mestere. Az I. Országos Rajzbiennálén látott művein madarai emberi tulajdonságokkal felruházottak, egyszerre agresszívek és sajnálatraméltók. Földi a vonalakkal, a formákkal jellemez, formaalakítást (rajzlap, 1982).