Oroján István kiállítása (Bartók Béla Művelődési Központ, Szeged, 1983)

OROJÁN ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA SZEGED BARTÓK BÉLA MŰVELŐDÉSI KÖZPONT VÖRÖSMARTY 3 . ,,B” GALÉRIA 1983. MÁJUS AZ ÉRZELEM SZERKEZETE Vádak, vádaskodások, ha érték az elvont művészetet, nem kis mértékben abból fakadtak, amit az elvont művészek — gyakorta dogmaképpen — az absztrakcióról vallottak, hirdettek, és sokkal kevésbé abból, ami magukból a művekből volt kiolvasható. Mert — teszem föl — ugyanolyan hevességgel tiltakozott az ortodox geometrizmus mindenfajta beleérzés vagy asszociációs lehetőség ellen, ahogyan az érzéketlenebbek vitattak az efféle művészet asszo­ciációs bázisát, az érzelmi azonosulás eshetőségét. Egyetlen jelentős konstruktivista alkotó volt, aki kifejezetten óhajtotta is, hogy a beleérzés esélye megmaradjon, sőt, egyenesen erre építette föl képei logikáját. Mondrianról beszélek. És ugyancsak egyetlen jelentős konstruk­tivista festő volt, aki pedig éppen az asszociáció lehetőségét firtatta: Malevics. Természetesen ugyanakkor nem nehéz észre­venni, hogy — akarva-akaratlan — a legnagyobbak sem tudták kivonni alkotói gesztusukból érzelmi lényegüket, s kézjegyeik éppen ezáltal váltak félre­ismerhetetlenül egyénivé, ismételhetetlenné. (Gondoljunk itt csak Kassákra, Rodcsenkóra vagy a lengyel Strzeminskire.) Mármost e sorok írója mindenkor örömmel fedezi föl a mégoly tetszetős dogmák kerülését, az esztétikai a priori tévedésének elkerülését. Oroján István festői, szobrászi világában a kezdetektől fogva érzek egy olyan személyisé­get, amelyik ugyan képes a háttérbe vonulásra, ugyanakkor azonban jegyeit nem szégyelli, nem takargatja, éppen ellenkezőleg: művészete javára hasznosítja. Átveszi — mondjuk festészetében az újgeometria eredményeit, de egyúttal meg is mozgatja azáltal, hogy vonal­szerkezetét a maga arcára formálja, színvilágát megfrissíti. És nem veszi át azt a merev dogmát, hogy mindenképpen óriási méretben kell dolgozni, mert átlátja ennek a forszírozott gigantomániának a gépiességét, bombasztikus hangzatainak ürességét. Pontosan beállított színegyüttesei elegáns finomsággal szólalnak meg a konvencionálisabb méretű felületen. És ez nem kis dolog, ha hozzávesszük, mekkora érzelmi skálát fognak át ezek a rafináltan egyszerűsített szerkezetek. Ebből a szempontból talán a plasztikák árulkodóbbak, mivel szándékukban sincs többnyire elkerülni az asszociatív forma azonosítását. Pontosabb is a fogalmazás, ha idólumokról beszélünk, persze, olyanokról, amelyek mentesek minden köz­vetlenebb funkciótól, viszont mégsem csak pusztán meditációs objektumok. Nyitottságuk ennek ellenére csakúgy meghagyja mindenki számára a kapcsolatteremtés lehetőségét, akár festményei. Illendő manapság, illendőbb, mint valaha, ezt a kontaktus-készséget megbecsülnünk. Fábián László

Next