Oroján István kiállítása (Bartók Béla Művelődési Központ, Szeged, 1983)
OROJÁN ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA SZEGED BARTÓK BÉLA MŰVELŐDÉSI KÖZPONT VÖRÖSMARTY 3 . ,,B” GALÉRIA 1983. MÁJUS AZ ÉRZELEM SZERKEZETE Vádak, vádaskodások, ha érték az elvont művészetet, nem kis mértékben abból fakadtak, amit az elvont művészek — gyakorta dogmaképpen — az absztrakcióról vallottak, hirdettek, és sokkal kevésbé abból, ami magukból a művekből volt kiolvasható. Mert — teszem föl — ugyanolyan hevességgel tiltakozott az ortodox geometrizmus mindenfajta beleérzés vagy asszociációs lehetőség ellen, ahogyan az érzéketlenebbek vitattak az efféle művészet asszociációs bázisát, az érzelmi azonosulás eshetőségét. Egyetlen jelentős konstruktivista alkotó volt, aki kifejezetten óhajtotta is, hogy a beleérzés esélye megmaradjon, sőt, egyenesen erre építette föl képei logikáját. Mondrianról beszélek. És ugyancsak egyetlen jelentős konstruktivista festő volt, aki pedig éppen az asszociáció lehetőségét firtatta: Malevics. Természetesen ugyanakkor nem nehéz észrevenni, hogy — akarva-akaratlan — a legnagyobbak sem tudták kivonni alkotói gesztusukból érzelmi lényegüket, s kézjegyeik éppen ezáltal váltak félreismerhetetlenül egyénivé, ismételhetetlenné. (Gondoljunk itt csak Kassákra, Rodcsenkóra vagy a lengyel Strzeminskire.) Mármost e sorok írója mindenkor örömmel fedezi föl a mégoly tetszetős dogmák kerülését, az esztétikai a priori tévedésének elkerülését. Oroján István festői, szobrászi világában a kezdetektől fogva érzek egy olyan személyiséget, amelyik ugyan képes a háttérbe vonulásra, ugyanakkor azonban jegyeit nem szégyelli, nem takargatja, éppen ellenkezőleg: művészete javára hasznosítja. Átveszi — mondjuk festészetében az újgeometria eredményeit, de egyúttal meg is mozgatja azáltal, hogy vonalszerkezetét a maga arcára formálja, színvilágát megfrissíti. És nem veszi át azt a merev dogmát, hogy mindenképpen óriási méretben kell dolgozni, mert átlátja ennek a forszírozott gigantomániának a gépiességét, bombasztikus hangzatainak ürességét. Pontosan beállított színegyüttesei elegáns finomsággal szólalnak meg a konvencionálisabb méretű felületen. És ez nem kis dolog, ha hozzávesszük, mekkora érzelmi skálát fognak át ezek a rafináltan egyszerűsített szerkezetek. Ebből a szempontból talán a plasztikák árulkodóbbak, mivel szándékukban sincs többnyire elkerülni az asszociatív forma azonosítását. Pontosabb is a fogalmazás, ha idólumokról beszélünk, persze, olyanokról, amelyek mentesek minden közvetlenebb funkciótól, viszont mégsem csak pusztán meditációs objektumok. Nyitottságuk ennek ellenére csakúgy meghagyja mindenki számára a kapcsolatteremtés lehetőségét, akár festményei. Illendő manapság, illendőbb, mint valaha, ezt a kontaktus-készséget megbecsülnünk. Fábián László