XII. Országos Grafikai Biennálé (Miskolc, 1983)

A Miskolci Grafikai Biennálénak nemcsak az adja a rangját, hogy itt szerepel először a mai magyar grafika minden újítása, kezdeményezése és mindaz, ami a közelmúltból őrzött, továbbfejlesztett érték. Fontossá­gához tartozik a díjazásban is kifejeződő értékelő szerepe, a díjak odaítélésének komolysága. A miskolci biennálékon kialakult értékrend közel negyedszázada meggyőzőnek látszik, reálisnak bizonyult. Tájéko­zódni segít nemcsak a grafikában, hanem a mai magyar művészetben is. Az eddigi kiemeléseket elfogadja a történelmi távlattal ugyan nem rendelkező, mégis történeti igényű jelenkori művészeti számbavétel. A biennálék sora akkor indult, amikor távlat híján is nyilvánvaló volt, hogy az egyéb válfajokhoz képest technikailag igen mozgékony grafika reagál a leginkább a változó életanyagra. Eleven társadalmi töltet jellemezte, az egyéni felelősség tudata tágította útjait, összhangba került a művész-szubjektum érzékeny­sége és a művésznek mint társadalmi lénynek a vállalt szerepe. A hatvanas évek eleje nem utolsó sorban a grafika révén bizonyult viszonylagos szakaszhatárnak, olyan csomópontnak, amikor hatni tudtak a kiugró tehetségek, s a lehetőségek a sokszínűséget táplálták. A fellendülés szakasza hosszú ideig biztosíthatja egy-egy műfaj elevenségét, a minőség tartósan magas szintjét, még ha a folytatás nem jelezhető is állandóan felfelé törő ívvel. A miskolci biennálék egymás­utánja tanúsítja, hogy a jelenkori grafika történetében is lazult a korábbi feszültség, a sűrítés, a közölni akarás izgalma. Közben, átmenetileg, más műfajok ragadták magukhoz a kezdeményezést. A grafika azonban megtartotta rangját, nem adta alább a művesség igényét, sőt, egyre inkább erre koncentrált. A bi­ennálék egymásutánja egy ideje már nem annyira tendenciákkal jellemezhető, hanem inkább azzal, hogy milyen újabb műhelyproblémák, technikai megoldások, divathullámok voltak soron. A korábbi biennálék visszhangja is regisztrálta a grafika változásait, amelyek minősége végső soron nem más, mint a többi kép­zőművészeti válfajé. Mondani szokták, hogy a grafika gondolatibb, intellektuálisabb lett. Ezt sejteti, hogy eltávolodott a korábbi szenvedélytől és inkább befelé forduló. Az egyre mívesebb lapok sokszor dekódo­­landók, de néha csak látszat e bonyolultság, nincs mélyebb jelentés. Ez a tünet sem csak a grafikára jel­lemző. Annál inkább a sokszínűség. Nincs stiláris vagy magatartásbeli egyneműség, alig körvonalazhatók tenden­ciák. Vannak természetesen rokon törekvéseket képviselő művészek, akik a közelmúltat idézik, a legtöbb alkotás azonban önmagában kíván élni és hatni. S ez érthető ma olyan seregszemlén, amely kb. másfélszáz munkát mutat be, művészenként egyet, kettőt vagy hármat. A néző tetszése és figyelme szerint választhat a nagyon is eltérő, sokféleképpen megoldott lapokból. Lehet jellemezni a művészeket, de jóval kevésbé a mai magyar grafikát. Lehetne boncolgatni az összképből adódó szemléleti, magatartásbeli bizonytalanság okait, összevetve a grafika újabb arculatát a korábbi, negyedszázados vagy akár másfél évtizedes lélegzetvétellel, de az okok, a minőségi változások megérté­séhez végig kellene gondolni mindazokat a tényezőket, amelyek mai képzőművészetünket alakítják, min­den válfaját, nemcsak a grafikát. A szakmabeli számára csak azért elgondolkoztatóbb az utóbbi, és külö­nösen, ha egy-egy miskolci biennálé késztet összevetésre, mert — a sokszorosított grafika műfaji sajátos­ságaiból adódóan is — szembeötlőbb az érzelmi, indulati töltet lecsitulása, a „privátszféra" elhatalmaso­dása. A biennálé jellege nem változott, ma is a legújabb, nagy kiállításokon még nem szerepelt, eladásra még nem került lapokból válogat, ma is feltáró funkciója van. De fontosságához, realitásához tartozik az

Next