Osváth Miklós festőművész kiállítása (Egry József Terem, Nagykanizsa, 1983)
Osváth Miklós ízig-vérig huszadik századi, minden ecsetvonásában modern festő. Tudom, a nagyközönség előtt nem a legjobb ajánlás egy ilyen mondat, mert furcsa módon mindmáig megmaradt bennünk — magam sem vagyok ez alól kivétel —, hogy a képben elsőre a fabulát, az elmesélhetőt keressük. Nem állítanám persze, hogy a festészettől idegen lenne ez az irodalom irányába mutató sajátosság. Gondoljunk csak arra, hogy századokkal ezelőtt a krónikák, az évkönyvek feljegyzéseit támogatták meg, a Biblia történeteit, a hadjáratok, a csaták lefolyását, a história jelesebb eseményeit beszélték el a képek. Mostanra aztán alább adtuk: immáron hajlandók vagyunk magunkénak fogadni azt a festményt is, amelyen legalább felismerjük a tárgyat, amit a piktor kénytelen ürügyként használni érzelmi kifejezésére. Osváth Miklósnak ebből a szempontból szerencséje van, mert képein még körvonalazható az ódon templomtorony, a folyóparttól elváló csónak, a ház, amely fehéren villantja felénk az oldalát, a tó, amelynek vizében tükörképüket bámulják a fák . . . Szerencséje van ennek a festőnek, mert azzal, hogy megengedi, hogy eszünkkel ráismerjünk a világra, hogy értelmünkkel felismerjük a valóságot, ahonnan élményeit szerzi, úgymond érthetőségével rögvest magához is von és meg is nyer bennünket. De ha csak ennyit tenne, s főként, ha csak ily módon tenné ezt, nem írtam volna le az első mondatot. Osváth Miklós festészete az én szememben azért modern — mondhatnám, ennek az embernek a piktúrája azért festőművészet -, mert az első benyomás látszata ellenére nem az érzelmemhez beszélő tárgyak, hanem az érzelmeimhez szóló színek adják a lényegét. Mintha Osváth ismerné Paul Cézanne szavait: ,,A festő számára csupán a színek igazak." Esetleg Henri Matisse gondolatával találkozott volna valahol: ... a kifejezés ereje egészében a színes felületekből ered."? Vagy talán August Macke példája ragadta meg, aki ezt írta: ,,. . . úgy próbáltam színeket komponálni egy táblára, hogy közben egyetlen valóságos tárgyra sem gondoltam."? Osváth Miklós lehet, hogy soha nem olvasta ezeket a megnyilatkozásokat. Képei mégis - tessék csak megállni egyik-másik előtt, aztán emlékezetből leiidézik őket! - színekkel hatnak. Az áradó kékek és az álmatag barnák, a rozsdás vörösek és a kicsattanó zöldnek, a tiszta sárgák és halovány pirosak hangulatát visszük tovább a szívünkben. Az érzés, ami elfog bennünket egy-egy akvarellje előtt, szinte mindig nyugalmas. Lapjait látva a már-már időtlenségben lebegő táj csendjébe hallgatunk bele. Nála a sugaras eget legtöbbször derűs felhők népesítik be, fáinak lombjai közé pihenni jár a szél, vizeit nem korbácsolják hullámok, hanem azért teszi őket, hogy megkettőződjön bennünk a szépség. Osváth Miklós — a 48 éves vízfestő — mára egészen magáévá tette az úsztatásos akvarellfestés technikáját. Amikor dolgozik — és nincs nap, hogy ne kerülne ki ecsetje alól egy-két kép - a vizes papírra fergeteges tempóban rakja egymás mellé a színeket. Ilyenkor mintha vibráló áramok járnák át a testét. Művészetének csodája, hogy ebből a feszültségből már-már tökéletes, a színek harmóniáján nyugvó egyensúly bomlik ki. DOMOKOS LAJOS