Román György emlékkiállítás (Műcsarnok, Budapest, 1983)

CSAKNEM EGYKORÚ volt a századdal, átélte korunk kataklizmáit, nemegyszer forogva életve­szélyben. Hányatott volt élete, bebarangolta a fél világot, éveket töltött Sanghajban és Tokióban. Élt, írt, festett, ám mindenekelőtt önmaga volt, zömök-komoly­ meditatív önmagát építette. Efemer és kaméleoni korunk­ban nem kis vállalkozás. Román György 1924 óta volt kiállító művész, életében utolsó kiállítását 1978 tavaszán rendezték. Több mint másfélszázados festőtevékenység, önálló kiállítások sora. Mégis magányos volt, a művészeti élet perifériáján élt. Sokan amolyan festegető naivnak tartották. Pedig nem volt az, mégha a kiállításai alkalmával megjelent kritikákban néha fel is merült e megálla­pítás és összevetették művészetét a naivokéval. A tények: a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, mestere Réti István volt, dolgozott mellette fél évet a Nagybányai Művésztelepen is. 1922-23-ban pedig Münchenben egy rangos magániskolát látogatott. Nem volt tehát autodi­dakta, naiv festő. A kiállításai alkalmával megjelent kritikákban vissza-visszatért néhány megállapítás — álomvilágot fest, gyermekkori élményeit jeleníti —, de általában értők voltak, művészete lényeges vonásaira is rámutattak. Az 1932-es Nemzeti Szalonbeli bemutatkozásakor „friss tehetséges piktor­ként méltatták. 1944-ben, az Alkotás Művészházban, a némely vonásá­ban rokonszellemű Hrabéczy Ernővel közösen rendezett kiállítás alkal­mával Elek Artur objektív hangú kritikában állapította meg, hogy „Ro­mán György minden ízében eredeti tehetség, még olyan munkáin is, me­lyekben erejét felülmúló feladatokra vállalkozik.” E kiállítás katalógusi előszavában pedig a máig is felülmúlhatatlanul legjobb ítéletű magyar műkritikus, Kállai Ernő egész életművére, tehát a kiállítás utáni több mint három évtized munkásságára is érvényes megállapítást tett: „Az a világ, amelyet festményeivel teremtett magának, jórészt gyermekkori emlékei­ből, álmaiból és kívánságaiból sarjadt... A gyermeki képzeletvilágot át­hatóan szuggeráló, valóvá hitető ábrázolás egyrészt a kissé sátán, naivul egyszerű rajzon, másrészt az erős ellentétű, lokális színeken alapul, ame­lyekhez néhány, a formákat plasztikussá domborító fény—árnyékhatás já­rul... Képeinek plaszticitása határozott és erőteljes, olykor kissé vaskos. A dolgokat hangsúlyozottan tárgyi mivoltukban és mégis úgy ábrázolja, hogy ezekben a látszatra reális jelenségekben egy különös valóságon túli világot érzünk. Az idillikus gyermekkori emlékek és álmok mélyén nem­egyszer bizonyos baljóslatú, sötét és emésztő árnyak rejlenek.” Ha az 1945 után rendezett kiállításai alkalmával megjelent kritikák között tallózunk, akkor sem találunk elítélő, disszonáns hangot, és nem csupán a barátok - mint volt Frank János, Gábor Miklós vagy Nagy Tibor - írásai voltak értőek. Az 1958-as kiállítása alka­­ival Cseh Miklós éppúgy dicsérően írt róla az Esti Hírlapban, mint Péter Imre a Népszabadságban, és a későbbi kritikák is jók, dicsérőek voltak. A sok jó felismerés, értő kritika ellenére miért szorult mégis valamiképp a modern magyar művészet perifériájára Román György piktúrája? Nem magyarázza ezt, hogy többkönyves íróként egy másik „céh” tagjá­nak minősítették vagy pedig hogy hallás- és beszédhibák miatt magányos­ságra ítéltetett, hiszen nem is volt magányos, társas ember volt, sokan szerették és ismerték. Nem lehet tehát sem biológiai, sem pszichológiai okokkal magyarázni peremhelyzetét. Az ok : művészete nem fért be sem­miféle csoportba, irányzatba, nem volt se modern, se konzervatív, indulá­sától kezdve élete végéig csupán Román György volt, és az is akart marad­ni. Ízig-vérig festő volt, a festő szemével látott írásaiban is, de nem vállalta a festő mesterséget, mint társadalmi szerepet, mint a festészet, a stílus problémáit megoldani hivatott, társadalmilag szentesített szakember ma­gatartást. Nemcsak, hogy nem vállalta, hanem teoretikusan el is határolta magát ettől. Bőven idézhetnénk önreflexióit: „Sohasem voltak stílus­problémáim” ... „Nem ismerek modern és nem modern művészetet” ... „Nincs festői stílusom. Nem is törekszem rá. Sőt, azt is mondhatnám: legjobb esetben megértő elnézéssel figyelem mások ilyen törekvéseit...” Nem sorolható tehát be sehova, nem hivatkozhatott rá egyetlen iskola vagy irányzat - rajta maradt a bélyeg, hogy naiv, nosztalgikusan rögzíti a gyermekkor élményvilágát. Pedig nem volt naiv, illetve különös mód keveredett benne a tudatosság és az elementáris naivság. Román György tudatosan építette képeit, ahogy maga írta, egyszerre munkálkodott benne az értelem és az érzelem. De ami még jellemzőbb : saját piktúrájának létrejöttét, az alkotási folyamatot, a benne munkálkodó festeni akarást szemlélte és elemezte tudatosan. Hangoztatták, hogy naiv, gyermekkori élményeit, álmait festi? Vállalta, de hozzátette: „csakhogy ahhoz, hogy a gyermekkor produktumai tuda­tossá, kifejezhetővé, annyira, amennyire megérthetővé váljanak, hogy a „megábrázolhatatlan megábrázolása” valóra váljék, vagy legalább is megközelítse, idő, küzdelem, egyénenkénti kiforrottság szükséges. A fan­tázia fejlődéséhez is, a tudás fejlődéséhez is.” És épp ebben rejlik Román György művészetének titka. Nem akart iskolákhoz tartozni, modern lenni, szemében Giotto a legmodernebbek közé tartozott, mint ahogy modernebbnek minősítette Vörösmarty Délszigetét „sok mai, irodalom­­történeti alapon modernségre törekvő költőnél.” Ugyanakkor tudta, hogy ha nem is tűzte célul, mégis sajátos kifejezési formát teremtett: „Minthogy azonban műveimet ugyanaz az agy sugalmazta, ugyanaz a kézmozgás vetette vászonra, akár törekedtem rá, akár nem, kialakult egy egységes, hangsúlyozom nem stílus, hanem előadási mód. Ismétlem, sohasem keres­tem ezt; célom munka közben egyedül az volt, hogy a lelkemben élő han­gulatot, gondolatot, ahogy képességeimből telt, minél nagyobb intenzitás­sal kifejezzem.” Tudatosan törekedett tehát arra, a spontaneitást megőriz.

Next