Román György emlékkiállítás (Műcsarnok, Budapest, 1983)
CSAKNEM EGYKORÚ volt a századdal, átélte korunk kataklizmáit, nemegyszer forogva életveszélyben. Hányatott volt élete, bebarangolta a fél világot, éveket töltött Sanghajban és Tokióban. Élt, írt, festett, ám mindenekelőtt önmaga volt, zömök-komoly meditatív önmagát építette. Efemer és kaméleoni korunkban nem kis vállalkozás. Román György 1924 óta volt kiállító művész, életében utolsó kiállítását 1978 tavaszán rendezték. Több mint másfélszázados festőtevékenység, önálló kiállítások sora. Mégis magányos volt, a művészeti élet perifériáján élt. Sokan amolyan festegető naivnak tartották. Pedig nem volt az, mégha a kiállításai alkalmával megjelent kritikákban néha fel is merült e megállapítás és összevetették művészetét a naivokéval. A tények: a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán tanult, mestere Réti István volt, dolgozott mellette fél évet a Nagybányai Művésztelepen is. 1922-23-ban pedig Münchenben egy rangos magániskolát látogatott. Nem volt tehát autodidakta, naiv festő. A kiállításai alkalmával megjelent kritikákban vissza-visszatért néhány megállapítás — álomvilágot fest, gyermekkori élményeit jeleníti —, de általában értők voltak, művészete lényeges vonásaira is rámutattak. Az 1932-es Nemzeti Szalonbeli bemutatkozásakor „friss tehetséges piktorként méltatták. 1944-ben, az Alkotás Művészházban, a némely vonásában rokonszellemű Hrabéczy Ernővel közösen rendezett kiállítás alkalmával Elek Artur objektív hangú kritikában állapította meg, hogy „Román György minden ízében eredeti tehetség, még olyan munkáin is, melyekben erejét felülmúló feladatokra vállalkozik.” E kiállítás katalógusi előszavában pedig a máig is felülmúlhatatlanul legjobb ítéletű magyar műkritikus, Kállai Ernő egész életművére, tehát a kiállítás utáni több mint három évtized munkásságára is érvényes megállapítást tett: „Az a világ, amelyet festményeivel teremtett magának, jórészt gyermekkori emlékeiből, álmaiból és kívánságaiból sarjadt... A gyermeki képzeletvilágot áthatóan szuggeráló, valóvá hitető ábrázolás egyrészt a kissé sátán, naivul egyszerű rajzon, másrészt az erős ellentétű, lokális színeken alapul, amelyekhez néhány, a formákat plasztikussá domborító fény—árnyékhatás járul... Képeinek plaszticitása határozott és erőteljes, olykor kissé vaskos. A dolgokat hangsúlyozottan tárgyi mivoltukban és mégis úgy ábrázolja, hogy ezekben a látszatra reális jelenségekben egy különös valóságon túli világot érzünk. Az idillikus gyermekkori emlékek és álmok mélyén nemegyszer bizonyos baljóslatú, sötét és emésztő árnyak rejlenek.” Ha az 1945 után rendezett kiállításai alkalmával megjelent kritikák között tallózunk, akkor sem találunk elítélő, disszonáns hangot, és nem csupán a barátok - mint volt Frank János, Gábor Miklós vagy Nagy Tibor - írásai voltak értőek. Az 1958-as kiállítása alkaival Cseh Miklós éppúgy dicsérően írt róla az Esti Hírlapban, mint Péter Imre a Népszabadságban, és a későbbi kritikák is jók, dicsérőek voltak. A sok jó felismerés, értő kritika ellenére miért szorult mégis valamiképp a modern magyar művészet perifériájára Román György piktúrája? Nem magyarázza ezt, hogy többkönyves íróként egy másik „céh” tagjának minősítették vagy pedig hogy hallás- és beszédhibák miatt magányosságra ítéltetett, hiszen nem is volt magányos, társas ember volt, sokan szerették és ismerték. Nem lehet tehát sem biológiai, sem pszichológiai okokkal magyarázni peremhelyzetét. Az ok : művészete nem fért be semmiféle csoportba, irányzatba, nem volt se modern, se konzervatív, indulásától kezdve élete végéig csupán Román György volt, és az is akart maradni. Ízig-vérig festő volt, a festő szemével látott írásaiban is, de nem vállalta a festő mesterséget, mint társadalmi szerepet, mint a festészet, a stílus problémáit megoldani hivatott, társadalmilag szentesített szakember magatartást. Nemcsak, hogy nem vállalta, hanem teoretikusan el is határolta magát ettől. Bőven idézhetnénk önreflexióit: „Sohasem voltak stílusproblémáim” ... „Nem ismerek modern és nem modern művészetet” ... „Nincs festői stílusom. Nem is törekszem rá. Sőt, azt is mondhatnám: legjobb esetben megértő elnézéssel figyelem mások ilyen törekvéseit...” Nem sorolható tehát be sehova, nem hivatkozhatott rá egyetlen iskola vagy irányzat - rajta maradt a bélyeg, hogy naiv, nosztalgikusan rögzíti a gyermekkor élményvilágát. Pedig nem volt naiv, illetve különös mód keveredett benne a tudatosság és az elementáris naivság. Román György tudatosan építette képeit, ahogy maga írta, egyszerre munkálkodott benne az értelem és az érzelem. De ami még jellemzőbb : saját piktúrájának létrejöttét, az alkotási folyamatot, a benne munkálkodó festeni akarást szemlélte és elemezte tudatosan. Hangoztatták, hogy naiv, gyermekkori élményeit, álmait festi? Vállalta, de hozzátette: „csakhogy ahhoz, hogy a gyermekkor produktumai tudatossá, kifejezhetővé, annyira, amennyire megérthetővé váljanak, hogy a „megábrázolhatatlan megábrázolása” valóra váljék, vagy legalább is megközelítse, idő, küzdelem, egyénenkénti kiforrottság szükséges. A fantázia fejlődéséhez is, a tudás fejlődéséhez is.” És épp ebben rejlik Román György művészetének titka. Nem akart iskolákhoz tartozni, modern lenni, szemében Giotto a legmodernebbek közé tartozott, mint ahogy modernebbnek minősítette Vörösmarty Délszigetét „sok mai, irodalomtörténeti alapon modernségre törekvő költőnél.” Ugyanakkor tudta, hogy ha nem is tűzte célul, mégis sajátos kifejezési formát teremtett: „Minthogy azonban műveimet ugyanaz az agy sugalmazta, ugyanaz a kézmozgás vetette vászonra, akár törekedtem rá, akár nem, kialakult egy egységes, hangsúlyozom nem stílus, hanem előadási mód. Ismétlem, sohasem kerestem ezt; célom munka közben egyedül az volt, hogy a lelkemben élő hangulatot, gondolatot, ahogy képességeimből telt, minél nagyobb intenzitással kifejezzem.” Tudatosan törekedett tehát arra, a spontaneitást megőriz.