Romvári János kiállítása (Stúdió Galéria, Budapest, 1983)

Romvári János elemző művész, munkáinak nyersanyagát a hét­köznapok valóságának kiragadott, majd súlypontozott részletei­ből nyeri. Térben és időben távol eső jelenségek egymás közötti összefüggését kutatja, s a kapcsolatteremtéssel egyben értékes, saját személyes viszonyulását fejezi ki a felidézett tényekkel, eseményekkel, tárgyi világgal kapcsolatban. Hisz az átfogó kép, a gondolat- és értelemhordozó szintézis lehetőségében. Kiinduló­pontja a jelen és önmaga környezete. Ettől távolodik el, és ide jut vissza. Saját helyét keresi a világban. Analízisében a ráció mellett egyenrangú szerepe van a lírai- szubjektív elemnek. Ez nem azonos a megdöbbentő képzelettár­sítások irracionalitásával, hanem szelíd, meditatív hangvételt jelent. A fotomontázst, a képek társításának, a gondolatkapcso­lásnak régi eszközét használja fel, de sajátos, illékonynak tűnő formában, fényérzékenyített üveglapokra felvitt fotókból, rajzok­ból térbeli montázst állít össze. Művei egyszerre tárgyszerűek — hiszen kézzelfogható, sokszor vaskos dobozok, — s egyben tüné­kenyek: egy bizonyos szemszögből áll össze a transzparens kép, aztán szétfoszlik, mint a kaleidoszkóp ábrái. A könnyen szétfosz­­ló kép az élményeket megszűrő és átalakító emlékezet, és a csak részleteiben felidézhető, mégis erős érzelmi színezetével fogva tartó álom sajátságait idézi. A tárgyszerűség különösen előtérbe kerül a „Széles választék’’ című munkában, mely bolti poszterállványhoz hasonlóan lapoz­ható elemekből áll, a benne bemutatott tapétaminták között azonban a képtudósítások által közvetített ijesztő hírek bújnak meg. Részben ezek a motívumok jelennek meg a „Monoton han­gok reggelizés közben” című műben, melyben a nagy raszterek­re bontott, grafikailag átdolgozott — kusza, törlő és kiemelő jelekkel ellátott — fotók tükörlapokra kerülnek. A képfelületen felváltva, a látószögtől függően hol a fényképen rögzített ese­ményt, hol magunkat látjuk. Lelkiismeretvizsgálatra késztet ez a képsor. Az időbeli és térbeli egymásra rétegződés eszméjének egyik forrása Romvári János számára a régi falfestészet emlékeinek tanulmányozása volt. A lefoszló vakolatrétegek alól előbukkanó ábrák egy szintre kerülnek a felső felülettel, és már sok­ mivoltuk­kal is beleszólnak az újabb keletű képbe. A nagy időközi kézzel­foghatóan szemléltető jelenség élménye indított el alapvető for­mai megoldásokat, tartalmi motívumokat. Kép, írás, jel, mint egymást követő korok lenyomata jelenik meg Romvári sok dobo­zában. Az első grafikáktól kezdődően visszatérő motívum egy ősi csigavonalú rajz mint legalsó réteg. A „Történelmi áttekintés”­­ben különböző korokból származó írásjelek sorakoznak fölötte, az „Áthatások”-ban egy bérház udvarában heverő slag rímel rá Fontos szerepet szán Romvári a címadásnak. A többértelmű­ség, a szójátékok és a művek alapötletének szintén játékos, közvetlen átültetése a címbe nemcsak útmutatást adnak a néző­nek, hanem öniróniát is hordoznak. A „Szin (tézis) próba” a példaképnek tekintett festő-ősök — Csontváry, Vajda, Derkovits — arcát idézi fel, a szintézis termé­szetesen képzeletbeli, a szándék jelzése, a rövidre fogott ars poe­tica a lényeg, aminek hangulati töltést az egymásra vetülő színek kölcsönös fölerősítő hatása ad. A melankolikus kék könyöklő ön­arckép a „Befelé fordulás” címet viseli, s valóban a több rétegben elhelyezett, transzparens képet hordozó üveglapok szöget zárnak be, forgó mozgást érzékeltetnek, aminek a térbeli megidézés kell elősegítenie. Az „Interieur” című nagyméretű dobozban Romvári egy él­ményvilághoz tartozó dolgokat, a nagyvárosi ember környeze­tét, a belső udvarok világát sűríti egységes, ismerős atmoszféráji térré, puritán csendéletté, a holográfia hatását egyszerű perisz­kóprendszerrel utánozva. Egyre erősebb Romvári törekvése, hogy minél nagyobb való teret fogjon át, ne csak illuzórikus térbe adjon betekintést, hanem reális, berendezett térbe vezesse a nézőt. A Fészek-klub „Tér idézet” kiállításán lépést tett ezirányban a „Transzformáció”-val bár ez a térbeli kollázsból és vetítésből álló installáció is egyné­zetű. A térgrafika ezúttal több fázisban bontakozik ki. Vetítő nélkül az előtér álló figurát és rávetülő kezet ábrázoló „üveg-fo­tója” (lényegében önarckép) és a térben lebegő papírfoltok emel­kednek ki. Mikor rájuk vetül ugyanannak az önarcképnek színe diaváltozata, a tér megelevenedik, kitágul, de a színes vetített kép is átalakul, plasztikusabbá válik azáltal, hogy különböző távolság­ban lévő síkokon tagolódik szét. A művész alakját hordozó üveg rétegek lencseként törik meg a fénysugarakat, közvetítő közeg­ként működnek. A feketével lehatárolt térbe belépve egyfajta „művészetmodell” működő mechanizmusába kerülünk. Köztes lépcső a „Közelítés”, mely inkább őrzi a kép formát nem zárt doboz, de teret hasít magának. Előtte elhaladva foko­zatosan tekinthetjük át különböző rétegeit. A közeli és távol váltakozásának motívuma, a térképrészlet, a madártávlat és­­ mikrokörnyezet váltakozó sorrendű egymásra vetítése a mű tár­gya, témáját pedig leginkább a „Ki gépen száll fölébe, annak tér­kép­e táj” gondolat felidézésével írhatnánk körül. A transzpa­rens és átlátszatlan anyagok összjátéka, a visszafogott színvilág — a szürke tónusainak és a fehérnek a párosítása — finom össz hatáshoz vezet, lírai hangot kelt,feledteti a nagyvonalúan kezel anyagok darabosságát, a fotók tárgyilagosságát. Romvárinak a Stúdió Galériában most megrendezett kiállítás: nem retrospektív, eddigi problémakörét a művész egyetlen­­ alkotásba sűríti. Teljesül régi vágya, hogy egész enteriőrt rendez­hessen be. Ez a belső tér a téli utca folytatása, ahol azonban hó­pelyhek helyett „információfoszlányok" hullanak ránk, a hófogós transzparens felülete „hírfogóvá” válik. A nézők, fotókon rögzí­tett „járókelők” — környezetükkel, városrészekkel attribuit alakok üvegre rávitt képei — között járnak. A háttérben a rég információrögzítésnek Romvárit régóta foglalkoztató eszköze láthatók, csomózott kötelek, melynek színei, dekorativitása , hófogók festett felületére felelgetnek. Múlt és jelen, hétköznap — de egyáltalán nem mindig meghitt — valóság és a tőlünk tá­vol zajló események, melyeket csak néha tudatosítunk, pedi nem függetleníthetjük magunkat tőlük: ezeket az elemeket épít fel Romvári János ismét gondolatébresztő művé. Az egyezmé­nyes jelek, a raszterhálóvá absztrahálódó tények, az anonin fotók és az egyéni kézjegy, a festés gesztusa és a légies „üveg fotók” ütköztetésével próbál szintézist teremteni objektum és szubjektum között, kontrasztokra építve érzékeltetni a hét­köznapok sivárságát, és tragédiáit, s egyben fölülemelkedni raj­tuk.

Next