Séday Éva festőművész kiállítása (Képcsarnok Bemutatóterme, Kecskemét, 1983)
LOSONCI MIKLÓS LÉDAY ÉVA KÉPEI ELŐTT Amióta eszmél: festő. Mindig az. Eszmélésében, bánatában, örömében, megszakítás nélkül. Élete perdül át művekké úgy, hogy ebben a metamorfózisban részt vállalnak a megfigyelt fák, virágok, tájak, a színes özönnel hömpölygő világ. Kékek, narancsok, zöldek áramlásában tömörül a feszültség és a nyugalom nem egymás ellentéteként, hanem a teljesség egységében. Apróságokkal válik karakteressé, dömösi ereszekkel, pulykás tanyaudvarral, mert a festészetté sűrített természet az uralkodó tényező. Szabadon és függetlenül közlekedik az idő és tér színes torlaszai között, átfűti a tény, hogy a színes világ minden hírét és embernek szóló üzenetét közvetítheti optimális finomításokkal. Sok helyen megáll, s bárhol időzik, kép lesz a szemlélődésből, képzelete belekapaszkodik a kert virágaiba, az évszakok színes bársonyába, elhagy, hozzátesz, kiemel valamilyen lényeges mozzanatot a valóság képe szótárából, s megszületik a festmény. Rendezi és teremti a nyíló szépség bőségét, s művészete dicséri a táj színes ritmusát, mely béke, méltóság önmagában is, még inkább festői sugárzásában. Saját lelki harmóniájának bensőségéhez keresi meg a környezet halk, rejtőző forrásait, s ebből a fészekmelegségből lendül a kép érett színessége, hiteles kolorizmusa. Az csak természetes, hogy ebből a magatartásból és rajzi készenlétből, a tehetség és a lelkűlét közös kondíciójából származik az újabb érték és eredmény, a festői folyamatosság sértetlensége.