Ujváry Lajos (Csók István Galéria, Budapest, 1983)

Részletek FÁBIÁN GYULA tanulmányából Hivatását, küldetését minden művész úgy töltse be, hogy bármikor számot adhasson — elsősorban önmagának — saját értékéről munkáival. Valahogyan ilyen igazságok iga­zították Ujváry Lajos festőművész életét. . . Indulása idején a főiskolán, kiváló nagy mesterek segítették, közöttük a legkedvesebb­nek, emberben, művészben példának számára Szőnyi István maradt, akinek személyes hatására ő is a Dunakanyar szépségeit kezdte megörökíteni . . . Az ember minden megmérésnél hajlik arra, hogy korszakokra szabja a művészpálya ki­fejezésköreit, magukat a megalkotott műveket és olykor közel is jár az igazsághoz, mert egy-egy témakör, amely szinte zárható időben szakad ki a művészből, könnyebben megközelíthető. Most én az időben legkésőbb született műveknél kezdem, melyeknek szülőföldje a szelíd dombsor műterme, s ezeknek előtere a csöndes Kapos-völgyre cso­dálkozik. Ebben a környezetben alkotta meg Ujváry Lajos szigorúbb l°°nvszerűsítésben a tájarcokat, amelyek halmozódtak benne évek óta. Élénk színei finomodtak. Részletek­ben élő formáit jobban belesimította a végtelenbe, a tegnapi zaklatottabb ritmus meg­szelídült . . . Milyen jó emlékezéssel idézte egyik napon a nagy író Szabó Pál szavait, aki gyakran hívta Biharugrára, mert ,,ott lehet igazi nagy egeket festeni”. Egyszercsak gyökeret eresztett a gondolat és Ujváry Lajos valóban megfestette a nagy egeket, a fekete föl­deket, kisebb és nagy részletekben: a hazát. . . Lehet-e olyant mondani, hogy Ujváry az utóbbi években még jobban megszerette föld­jét, tanyája táját? Azt hiszem igen, mert így igaz és ez is természetesen észrevétlen játszódott le a bensőben, de az eredményt a művek bizonyítják. Minden igaz, jó mű­vész, Ujváry Lajos is, azért keresik a távolt, a messzit, hogy ezáltal kerüljön közelebb hozzájuk a sajátjuk, a maguké . . . Sokat tűnődtem Ujváry képei előtt — boncolgattam jelentéseiket, de csaknem azonnal tudtam, hogy ezeket úgy rendezte egybe, ahogy számára a legkedvesebb. A székelyte­mető síremlékei olyanok, mint a történelem üzenete: azokat a kor szerkesztette olyan­ná, hogy áradjon belőlük a múlt. A borús Gyímes az egyik legnevezetesebb otthont eleveníti, ahol annyiszor talált témára Ujváry Lajos. A festő otthona a befogadó föld. Azért tudott biztosan megállni a tengerpart egy-egy pontján, a halászt csodálva, vagy az éjszakát, mert érezte maga körül, hogy ott is otthonra lelt, de már nekem úgy adja vissza, ahogyan az Őbenne megszólalt . . . Somogybál, Siófok felől jöttünk autóval Tamásiba, Hőgyészre, Ujváry Lajos fogalma­zásában, haza. Tavaszuta, nyárelő követésében jártunk, különösen szép színek váltották egymást, ahogyan a messzibe terülő táblák foltjai elénk villantak a száguldásban. Ne­kem alig tűnt volna érdekesebbnek, figyelemre valóbbnak, amikor egy kis völgyön — ta­lán apró erecske is átfolyt ott az út alatt — átsuhantunk, s Ujváry Lajos megszólalt: Ez már Tolna. Valamivel több öröm, vagy nagyobb melegség volt a szavakban? . . . Ez már Tolna. És ismerősebbek az útfordulók, kedvesebbek a dombhajlatok, barátságo­sabb a föld, kizártabb a titka mélységeinek: kelta sírok, római földmaradványok, Árpá­dok korából lassan elomló templomhelyek ... A faluhelyet már benőtte a vetés, foltok­ban elvadult bozótos magas fűvel állja körül a romot, azt, ahol egykor ének zendült, míg arra nem jártak a hadak . . . Nagy, éles kanyar következik, egyre följebb kapaszkodunk. ,,Itt mindig eszembe jut Er­dély” mondta Ujváry Lajos, — csak ott a hegyek magasabbak, az utak rosszabbak, és hát a házak mások. És az emberek . . . Persze én oda is hazaérkezek, de igazán mégis ide, s amikor elhagyjuk a betont, hogy a mély vágású, nagy port felverő dűlőn még­­egyet kapaszkodjunk a dombélre, akkor vagyunk igazán otthon . . . Ujváry Lajos művészi igaza abban is megmérhető, hogy nincs számára fontos, vagy elő­kelő meghívás. Ő mindig szívesen megy oda ahová kérik, és ahol várják. Nem jelentő­ségben mérlegel, hanem szolgálatban. A szolgálat kis és nagyobb közösségekért súlyá­ban azonos, hiszen azok kedvéért történik minden bemutatkozás, akik várnak valamit a másiktól, a kitárulkozó művésztől. Soha nem a magukat értőnek megnevezőkért je­lentkezik az alkotó, azokért állít ki, akikben megmozdítja az érzést, a gondolatot és akikben megtalálja a visszhangot, akik magukénak vallják a színeket, a hangulatot, a tájat, tehát a tartalmat, egyetemesen a művet . . .

Next