Andráskó István festőművész kiállítása (Derkovits Gyula Terem, Szombathely, 1984)
Az Esztergomban élő Andráskó István immár tekintélyesen hosszúnak mondható festői pályáján (első önálló kiállítását 1953-ban rendezte) sohasem „modernkedett”, mégis egyre korszerűbben kezeli eszközeit. Egyre kevésbé festett természet utánzó formákat, mégsem lett nonfiguratív vagy informel, egyre tudatosabban dolgozott egy kifejező jelrendszeren, mégsem lett „absztrakt” festő, aki a gondolati Végtelen puszta szimbolikus jeleivé redukálja az érzékek számára oly kívánatosan végtelen természetet. Mindig „csak” annyit akart, hogy képpé összegezze a látványt és azt az absztrakciót, amit a korszerűség egyik módjaként napjaink emberétől , művésztől és közönségtől egyaránt megkövetel a mai tudatunkkal irányított látás. Amit megkövetel — és amit megenged: az értelmi-érzelmi elvonatkoztatásnak lehető optimális fokán, ahol sosincs végzetes szakítás hanem kritikusan „érzékeny egyensúly” érzéki és elvont, érzelem és értelem, ösztönös és tudatos között. Szüntelen lebontás, redukálás — és szüntelen építkezés egy minél tömörebb láttató — kifejező festői egység érdekében. Ez az önkéntes „gazdag szegénység” a modern művészeti törekvések egyik fő iránya, amely régen kiválasztotta őt, hogy aztán ő válassza biztos alapelvül. Művészi magatartásában szinte kezdettől jelen volt ez a tájékozódás, eredménnyé, igazi művekké az utóbbi 6-8 évben teljesedett. Festőnknek tiszteletre méltóan egyszerűtitka van: komolyan vett mívességgel, szakmai alapossággal önmagát akarja kifejezni, megvalósítani. Nem azzal kísérletezik, hogy valamelyik időleges érvényű irányzat kiáltsa ki győztessé, de képről képre megküzd, hogy a látványt festői jelbeszéddé formálja, amellyel a tájnak és utazójának naplója egyszerre és híven leírható. Andráska érzelmes utazó — s ezt nem is akarja leplezni. De nincs is szüksége rá, hiszen az érzelgősségtől megóvja fegyelmezett emberi karektere, amely képei rendjének is alapja. Az „időszerű” nem versenyfeladatként izgatja: kissé nosztalgikus vándora a természet „öntudatlan örökkévalóságának”. Mégis, mintha az elkésettség érzése sarkallná. Ám nem anynyira a szorongás saját gyorsan múló évei miatt, hanem inkább a szeretett tájak változásait is megélni kénytelen aggodalom: nézheti-e, festheti-e holnap azt a Balatont, azt a Dunakanyart, amely ma még úgy ahogy őrzi a természet megunhatatlan neszeit és bennük a gyermek - és ifjúkor világának üzenetét. Szűkszavú festői beszéd ez: néhány tompítottan hideg-meleg színpárra fegyelmezett sokszínűség. A fény- és vonalritmusok is kevés számú alapjel variációi, többnyire kontraszt-szerkezetben. Az utazás és hazatalálás vágya egyszerre szól belőlük. E festészetnek volt egy drámaibb korszaka is, amikor a képek terét inkább a természet formái uralták: izgatottan, sejtelmes megvilágításban ágáltak, jelenetekben, kórusokban zengtek, mint valami zenés színpadon. A jelbeszéd jóideje líraibbá s ezzel bensőségesebbé halkult. Főszereplője inkább a szín, igazi tartalmát a színek ősi szimbolikus értelme, hangulatteremtő ereje hordozza. Ábrázolás és kifejezés között sokkal egyszerűbb, közvetlenebb összhang ez, mint ami bármikor eddig megszólalt festőnk képein. Mintha a kép, a festett világ maga így akarná, — és ugyanígy a mi világunk, a bennük még el nem készült, a megfestésre váró. A természet — festőjére mint otthonos vándorra ismerve rá — természetesen válik képpé , emberlelkű szimbólummá. Mintha valóban a hegyek, a fák, a fény, a pára — és nem a festő — egy intésére történne ez a varázslat. Velünk is történik, pedig mi formálisan benne sem vagyunk ezekben a képekben. Az ember mint alak, mint tematikus figura következetesen hiányzik ebből a természetből. Hiánya azonban nem menekülés vagy kitagadás. Mindnyájunk elé kinyíló tájak ezek: abba a magányba hívogatnak, amely a magát kereső embernek nélkülözhetetlen. Nagyfalusi Tibor