Bajkó Anikó kiállítása (Budapest Galéria Kiállítóháza, 1984)

Termőre fordul lassan a kietlen föld a Paradicsomon kívül. Ez Éden ez esetben­ a megújuló magyar textilművészet pompás, szinte magától virágzó kertje a hetvenes évek folyamán. Az akkori középgenerációs és fiatal alkotók akármelyik fának ártatlanul leszakaszthatták gyümölcsét, mindenik édes volt: foglalkozhattak magával az anyaggal, mediális, strukturális vagy konceptuális problémákkal, bármelyik hallatlan izgalmakat tartogatott, s jó művekben talált formát. A tudás megszerzése azonban együtt járt a kiábrándulással: az alkotók rádöbbentek, hogy nem függetleníthetik magukat az autonóm művészet intézményesen és társadalmilag elfogadott normáitól, szakmai trendjeitől, s nem számolhatnak le egycsapásra a textilesség közkeletű értelmezésével sem. Ez az a terméktelen föld, amit a kitűnő alkotóknak most már „testük verítékével” kell megművelniük; dús termésre, látványos eredményekre egyelőre ne számítsunk. Aki akárcsak kissé jártas eme korábbi időszak művészettörténetében, annak ismerősen cseng Bajkó Anikó neve, s nem csodálkozik azon sem, hogy most, az Édenen kívül újra ő vonja magára az elsők közt a figyelmünket. Bajkó kijárta az új textilesség iskoláját. Nem a főiskolai képzésre utalok, hisz ez az intézmény akkor sem, azóta sem a művészeti „létkérdések” megközelítésében segít. A főiskolai diploma csupán az egyik olyasfajta „társadalmi jogosítvány”, amelynek megszerzésével az individuum nem számít csodabogárnak, ha kilép a mindennapi gondolkodás köreiből. Bajkó első ilyen határátlépése az volt, amikor gyári textilminta-tervezőként nem a dekórum bugyrait járta, hanem vizuális egészként fogta fel az embert körülvevő környezetet, s a mindenki­zámára oly fontos „rend” kategóriáját kísérelte meg definiálni rendszerben való gondolkodással függönyein. Ezek az elképzelései az ipari-tervezési rutinvágányokon futva kisiklottak. Ám a nem várt kizökkenés arra sarkallta Bajkó Anikót, hogy az általa fölvetett probléma tágabb összefüggéseit megtalálja, a textilnek, az organikus szálakból ember teremtette anyagnak ne csak a formálódásával és életével foglalkozzék, hanem teljes életciklusával, egészen az elmúlásig. A hetvenes évek második felében költői, metaforikus művek, közvetlen megfigyelések után a „Lelet” című cikluson kezdett dolgozni, mely a lét és pusztulás viviszekciójával legalább annyira volt műteremtő aktus, mint életmód az alkotó számára. E ciklus kezdetben egy Mohács­környéki „textiltemető” régészeti precizitású feltárásával indult, hogy azután különféle, nem szokásos művészeti eszközökkel (boncolás, égetés stb.) való beavatkozások révén az elmúlás művét a művész teljessé tegye. A számtalan mellékszállal gazdagodó ciklust tulajdonképpen nem zárta le Bajkó, de minden mű, minden létrehozott vagy megnevezett tárgy e rendszerben teljes, hiszen elkerülhetetlenül magában hordja pusztulását. A Lelettel foglalkozva olyan, sajátosan a szövött textil raszterrendszerét kiaknázó eszköztárat hozott létre a maga számára Bajkó Anikó, hogy annak segítségével most már sorozatban készíthetné analitikus - a mikrorenddel foglalkozó - és szintézisre törő transzparens műveket, melyek mutatósságukkal, esztétikusságukkal bizton sikkerre számíthatnának. Ő azonban újra léptéket vált, az emberformálta tárgyak szférájának rendje helyett most az ember-dimenziójú koordinátarendszert veszi föl, s kezd új vizsgálódásba, illúziók nélkül, szkeptikusan, kietlen tájainkon. Bán András

Next