Barabás Márton kiállítása (A Műcsarnok Kamaraterme, Budapest, 1984)

BARABÁS MÁRTON KIÁLLÍTÁSA ELÉ „Tíz évvel ezelőtt azt a kérdést, hogy vajon a festészet meghalt-e, a lehető legkomolyabban vették, mi­után egyre több művész hagyta el a vászon illuzórikus világát a háromdimenziós tárgyak ’valódi’ vilá­gáért, vagy azért, hogy az aktuális időben és térben ún. performance-ket tartson vagy a valóságot a video, a film vagy a fotó segítségével másolja. A hagyományos festészeti tevékenység, különösképpen a vászonra történő kézi felhordás ecsettel - ahogy az a Nyugat festészeti gyakorlatában megvalósult... -, úgy tűnt, nem ad további lehetőséget a megújulásra." - írja Barbara Rose 1979-ben. Barabás Márton azok közé a - hetvenes évek közepén önállósult - fiatal művészek közé tartozik, akik kezdettől fogva bizonyos nyugati festészeti tradíciók megőrzésével alakították ki saját művészi világukat. A táblakép­festészet keretein belül maradva kíséreltek meg olyan újításokat, tágításokat, eszközbővítéseket, melyek a hetvenes évek szellemiségének - egy sajátos nézőpontból történő - megragadását számuk­ra lehetővé tették. Ez azt is jelenti, hogy számukra mindvégig eleven maradt az „akadémiai festészet” pozitív szakmai oldala, illetve a nyugati festészet történetének „példaanyagként” való felfogása. Ugyan­akkor sajátos paradoxonnak tűnik a táblaképfestészeti tradíció és a hiperrealizmus, a fotóhasználaton alapuló „sharp-focusrealism”, a hűvös és látványellenes „radikális realizmus” jellegzetes egybefonó­­dása, ami - meglehetősen eltérő módon - Barabás Márton és Fehér László, Kelemen Károly, Nyári Ist­ván, Záborszky Gábor hetvenes évekbeli munkáit jellemezte. A hiperrealizmus elemei itt távolról sem annak „szigorú” formájában voltak jelen, inkább csak áttételesen, „pszeudó”-formában, s nem intellek­tuális, ismeretelméleti kérdéseket prezentáltak, nem a látvány (és manipulált, reprodukált látvány) való­ságértékét feszegették, hanem szubjektív tartalmakat közvetítettek, egyfajta „egyéni mitológia” hor­dozóivá váltak. Barabás Márton képi világában szembetűnő bizonyos visszatérő motívumok kitüntetett szerepe. A fes­tői formaadás „hűvössége” és tárgyilagossága nem leplezi el e motívumok alapvető poetikus jelenté­seit, illetve asszociatív jelentéskörét, a kétértelműség alapélményét, a kiismerhetetlen és váratlan, meglepő, nem-feltérképezhető és nem-kiszámítható jelenségek keltette bizonytalanság érzetét. A képi tér irracionális rétegződése, ami „felszeleteli” a reálisnak tűnő (illuzórikus) látványvilágot, elválaszt összetartozó elemeket, megkétszerez vagy megsokszoroz egy-egy tárgyat, alakot, miközben mégis azt sugallja, mintha egy egységes tér nyílna előttünk. A képfelület egyes részei a képmező egészére vonat­koztatva jelennek meg, olykor reális tárgyként, máskor csupán plasztikus faktúraként, amorf alakzat­ként. E részletek „valóságossága”, kézzelfogható és érzéki jellege visszájára fordul az illuzórikus motí­vumokkal megformált „képzeleti” terek irracionális világában, mert elvesztik minden viszonyítási pont­jukat, s fokozzák a bizonytalanság élményét. Éppígy ambivalens a kép illuzórikus síkjába a magunk konkrét tárgyiasságában beépített motívumok (pl. zongorabillentyűk, mechanikus szerkezetek, bútor­töredékek) jelentése is: megőrzik valóságos tárgyi jellegüket, ám mégis irreálissá, meglepővé, olykor álomszerűvé válnak, s illuzórikusabbnak tűnnek, mint a festett részletek. Jelentésük nem „kifelé”, a képen kívüli világba vezet, hanem „befelé”, a kép által megtestesített képzeleti világba, mely az asszo­ciációk szövedékéből épül fel. Ebben a vonatkozásban Barabás Márton festészetében nyilvánvalóan erősen jelen van a metafizikus festészet és a szürrealizmus tradíciója; megőrződik ugyanakkor a képi világ zártsága, azaz a szürrealista „közvetlenség” helyett a „művi”, „mesterséges”, „zárt” és „megkonst­ruált” jelleg uralkodik. Nem „rituális tárgyak” tehát, szürrealista értelemben, hanem olyan műalkotások, melyek metaforákból, kulturális „toposzokból”, kultúrtörténeti fragmentumokból szerveződnek, s a valóság (azaz a műalkotáson „kívüli” világ) és a műalkotás között egyfajta szellemi távolságot tételez­nek fel. Míg a szürrealista „fétis” olyan tárgy volt, amelyik átszakítani volt hivatott ezt a határt, s a való­ság - mitizált - összességének részeként tételezte magát, addig ezek a festmények és objektek a „fétist” mint egy jellegzetes kulturális metaforát „motívumként” fogják fel és esztétikailag viszonyítják a művészi szubjektív képzeletvilág más „motívumaihoz”. A közvetlenséget esztétikailag „veszik vissza”­­ s ezáltal ismét „műalkotás” létrehozása a művészi tevékenység elsődleges célja. Itt a „műalkotás” ön­­értékűsége és zártsága válik meghatározóvá, s a művészi képzelet szubjektív tartományénak „felszívó”, „befogadó” jellege. Ezért a művészettörténeti vonatkozású motívumok által egyfajta szubjektív histo­­rizálás és stilizálás is megjelenik Barabás Márton képi világában, amint a kulturális toposzok is személy­re vonatkoztatott motívumokként tűnnek itt fel. Mindenfajta reduktivista mozzanat háttérbe szorul és a „kulturális metafora” telítettsége, túlterheltsége, összesűrűsödése, asszociációs kiismerhetetlensége válik meghatározóvá. A közvetlen személyes élmény és a kulturális toposzok egymásra csúszása, a tör­ténetiség és a pillanatnyiság egymásba áramlása, a festészeti tradíció szubjektivizálása és önkényes átértelmezése alkotja Barabás Márton művészetének alapélményét. A nyolcvanas évek művészeti szemléletváltozásában a tradíció új megvilágításba helyezése fontos mozzanatokat hoz felszínre, egy jellegzetesen nyolcvanas évekbeli eklektika keretében. Hegyi Loránd

Next