Donáth Péter, Szegő György díszlet- és jelmeztervezők, É. Kiss Piroska szcenikus kiállítása (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1984)
Ha összeállítjuk azoknak a magyar képzőművészeknek, építészeknek a névsorát, akik az elmúlt évek folyamán többkevesebb rendszerességgel a színpadok számára dolgoztak, díszletet, jelmezt terveztek - Keserű Ilonára, Pauer Gyulára, Najmányi Lászlóra, Donáth Péterre, Szegő Györgyre, Rajk Lászlóra, Háy Ágnesre, El Kazovszkijra gondolok - feltétlenül arra a megállapításra kell jussunk, hogy nem olyan emberekről van szó, akik akár egzisztenciális megfontolások miatt, akár művészi státusuk legalitása végett vállalták volna el ezt a munkát. S az sem lehet véletlen, hogy - néhány esetet leszámítva - épp a kaposvári és a szolnoki színház számított tehetségükre, invenciójukra már korábbi művészi teljesítményük, kialakult és ismert sajátos individuális világuk alapján. Nem mintha e két társulatot avantgarde színháznak lehetne nevezni - avantgarde színház alatt általában mást szoktak érteni, s épp az említett alkotók közül nem egy korábban valóban részese volt a hazai színjátszói kísérleteknek - ám éppen ezek a társulatok, s a Kaposvárott és Szolnokon tevékenykedő rendezők voltak azok, akik a legtöbb elemet átmentették a különféle avantgarde kísérletekből a kőszínházi gyakorlatba. Vagy a másik oldalról, belülről nézve: pontosan ez a két színház volt képes a legtöbbet lazítani, értelmesen változtatni a megcsontosodott színi struktúrán, s így megszabadulni a különféle látványkonvencióktól is. Új térelképzelések, új és szokatlan anyagok, sajátos fény- és színkezelési módok jelentek meg ezeken a színpadokon, amelyek ugyan nem voltak olyan szélsőségesek, mint mondjuk az orosz avantgarde színjátszás idején, vagy a Bauhaus tervezőasztalain, de mindenesetre működtek. Alkalmas keretül szolgáltak tragédiákhoz és operettekhez egyaránt. Egy vidéki színházban ugyanis „nincs mese” ! Kaposvárott sem lehetett csak az értők számára játszani. A bemutatók - minden műfajban! - tempósan követték egymást. A tervezőknek adott műszaki gárdával, kevéske pénzzel, az idő szorításában minden esetben gyakorlati megoldást kell találniuk álmaik megépítéséhez, kiszabásához. Kaposvárott azonban olyan szerencsésen alakult a helyzet, hogy rendező, színész, tervező, „műszak” nem egymás ellenére, nem a másik kárára dolgozott, hanem a produkciók érdekében együtt. Pauer Gyula volt az, aki hosszabb időn át tervezett e kőszínház számára a hetvenes évek folyamán, aztán egy szezonon át Keserű Ilonát jegyezték a színlapok, s most már hosszú évek óta Donáth Péter és Szegő György a tervező Kaposvárott, s mellettük É. Kiss Piroska a szcenikus. Pauer, Donáth, Szegő: semmi hasonlóság nincs köztük sem alkatban, sem a megoldásmódokban (csupán annyi, mindhárman szezonokon át minden előadásra mindig friss ötletekkel álltak elő). Erőltetett lenne bármiféle „kaposvári vizuális stílusról” beszélni. Ha mégis megfogalmazzuk, mi a közös tervezői tevékenységükben, az olyan általánosság: igazi színteret csináltak jó előadásokhoz. Egyes darabokról, egyes díszletekről, jelmezekről sokat lehet beszélni. Máig élénken emlékszem a Szegő-féle Marat halála pusztító kietlenségére, a Bíbor sziget vagy a Nehéz Barbara szimbolikus, sok olvasatú terére, vagy a Donáthféle Don Juan különös, buja játékosságára, az Esküvő mindentudó szőnyegére, a Rokonok vizuális társadalomrajzára. De átfogóan nincs mit mondani ezekről a tervekről, túl azon, hogy jók, élők voltak. Talán mégis? Szegő György „eredetileg” építész volt. De azok közé az építők közé tartozik, akik túlságosan erős elképzelésekkel rendelkeznek az építés funkciójáról - és túlságosan a szabványtól eltérővel -, hogysem hajlandók lennének elfogadni az arctalanító tervezőirodai gyakorlatot, melynek produktuma egy hosszas procedúra végén általában nem is hasonlít a tervhez (nem a lerajzolt tervhez persze, hanem a megálmodotthoz). Ha már kompromisszumokat kell kötni, akkor azt szeretné ő maga megtenni, látva miből mi lesz, s nem bízva mindezt hivatali mechanizmusokra. Ez vezethette Szegőt ehhez a sajátos építészeti területhez, a színpadi építkezéshez. Igaz, itt minden múlandó, lebontásra kerül (máshol nem?) ám épp a színpadon könnyebben átléphető a realitás és szürrealitás határa, valósággá válhat az is, amit a házépítő elképzelni sem mer. S még valami. Szegő generációja egyértelműen megelégelte az iparosított építészetté torzított „modernizmust”, s akár az eklektika révén is, de le kívánt számolni a dogmává merült, már semmiképp sem jobbító funkcionalista elvekkel. (E leszámolásra azonban az irodai munka semmi lehetőséget nem ad.) Ezt a leszámolási folyamatot szokás világszerte - jókora leegyszerűsítéssel - poszt-modernnek nevezni, s ezen az alapon Szegő színháza a maga idézetekből való építkezésével, metafunkcionalitásával, csodakeresésével nyugodtan poszt-modern színháznak nevezhető. Donáth Péter festőként startolt, a hatvanas-hetvenes évtized fordulóján avantgarde képzőművészekkel együtt állított ki minden nevezetes tárlaton. Gyönyörű minimal artos és fakturális képeket csinált, de hamar megcsömörlött ettől. Nem a művészettől természetesen, hanem attól az értetlenségtől, amelyben részük volt. Pedig nem akartak mást, mint korszerű művészetet Magyarországon is. Véletlenül került Kaposvárra, ott ragadt, mert megértésben volt része, s sokat meg tudott valósítani elképzeléseiből. Olyan személyes tereket tervezett, olyan monumentális felületeket hozott létre, amelyek gazdag olvasatnak játék közben a színészeknek is, a nézőknek is. A maga érzékenységét vetítette bele ezekbe, hogy másokét megszólalásra bírja. Ezt az eljárást pedig, ha épp akarjuk, nevezhetjük „új szenzibilitásnak”, szintén jóval eme irányzat hazai felbukkanása előtt megvalósulva. Bán András