Fischer Ernő festőművész kiállítása (Vigadó Galéria, Budapest, 1984)
Ez a kiállítás mint minden művészeti megnyilatkozás, túl az esztétikai hatáson dokumentatív jellegű is. Festői pályám majd öt évtizedes tapasztalatait hordozza. Dokumentuma tehát annak az erőfeszítésnek is, melyet egy kor és benne az emberi művész saját öneszmélkedéséért folytat. Tudom, hogy ez az „öncélúság" csak a közösséggel dialektikus viszonyában kapja meg igazi értékét. E kiállítás anyaga számomra — az időben kiterítve - elmélkedés volt a művészetről és azon keresztül az emberről, a világról. E művek sajátja és talán igazi karaktere, hogy többrétegűek, többszólamúak és többdimenziójúak. Amiről az alább még szólok majd. Mert vágyam volt, hogy ezekben az alkotásokban egyszerre kapjon helyet a rajzosság és festőiség, a forma tisztelete és tagadása, a keménység és a lágyság, a kötöttség és a kötetlenség, a véges és végtelen. Együttvéve talán így volna összegezhető a ,,szabadságvágy". Ezek az alkotások belső szellemi tartalmukat tekintve állandó mozgásban vannak. Emlékképeink, élményeink sorát idézik érzelmi, értelmi és lelkivilágunkban, melyek szinte minden pillanatban változnak, megjelennek és tovaszállnak emlékképeink párakönnyű szárnyain. Olyan impresszionizmus, szürrealizmus, romantika, absztrakció, rassizmus ez egyszerre és egyhelyen, de lényegében egyik sem - hanem ezeknek együttese , mely egy esztétikai rendszerben tagozódik. Egy bonyolult információrendszer, mely igénybe kívánja venni az egész emberi totalitást — tudati és mélytudati — szintjén egyaránt. „Táguló világ", melynek inkább csak sejtjük határait, de dimenziót — szellemit, érzelmit — behatárolni nem tudjuk. Meggyőződésem, hogy a jó művek mindig tágabb szellemi dimenziókban helyezkednek el, mint aminek behatárolására emberi fogalmainkkal vagy logikai konstrukciókkal eljuthatunk. Ez az „igazi" alkotások, „művek” természetes és szükségszerű velejárója. Mindig valami olyan többlettel rendelkeznek még, aminek nincs már egyenes, közvetlen fogalmi megfelelője. A jó mű értékét, nagyságrendjét tehát ezek a plusz dimenziók és azok méretei, arányai adják. Mindaz, ami kimondhatatlan. Ezek a szellemi és élmény dimenziók azért izgalmasak és jelentősek, mert ezek aktivizálják a néző tudatát, érzésvilágát. Nyitottá teszik a művet. A kép által sugárzott információk a többértékű logika birodalmában helyezkednek el. A mű pedig a konkrét aktualitáson túl a lehetőségek szféráját nyitja meg. Ezekben az alkotói koncepciókban és dimenziókban történik a művész részéről szükségszerűen a lépték- és arányváltás, a „valóság" totalitása felé. Az általános értékek, törvények világa felé. A teljesség felé. Hogy e szándék mennyire valósult meg, hogy ezen ideálok törekvéseimben legalább töredékeikben mennyire realizálódtak műveimben annak eldöntésére már nem én vagyok hivatott. De hitem szerint ez lenne az „igazi” művészi tett.