Fischer Ernő festőművész kiállítása (Vigadó Galéria, Budapest, 1984)

Ez a kiállítás mint minden művészeti megnyilatkozás, túl az esztétikai hatáson dokumentatív jel­legű is. Festői pályám majd öt évtizedes tapasztalatait hordozza. Dokumentuma tehát annak az erőfeszítésnek is, melyet egy kor és benne az ember­i művész saját öneszmélkedéséért folytat. Tudom, hogy ez az „öncélúság" csak a közösséggel dialektikus viszonyában kapja meg igazi ért­ékét. E kiállítás anyaga számomra — az időben kiterítve - elmélkedés volt a művészetről és azon ke­resztül az emberről, a világról. E művek sajátja és talán igazi karaktere, hogy többrétegűek, többszólamúak és többdimenzió­­júak. Amiről az alább még szólok majd. Mert vágyam volt, hogy ezekben az alkotásokban egy­szerre kapjon helyet a rajzosság és festőiség, a forma tisztelete és tagadása, a keménység és a lágyság, a kötöttség és a kötetlenség, a véges és végtelen. Együttvéve talán így volna összegez­hető a ,,szabadságvágy". Ezek az alkotások belső szellemi tartalmukat tekintve állandó mozgásban vannak. Emlékképeink, élményeink sorát idézik érzelmi, értelmi és lelkivilágunkban, melyek szinte minden pillanatban vál­toznak, megjelennek és tovaszállnak emlékképeink párakönnyű szárnyain. Olyan impresszionizmus, szürrealizmus, romantika, absztrakció, rassizmus ez egyszerre és egy­­helyen, de lényegében egyik sem - hanem ezeknek együttese , mely egy esztétikai rendszerben tagozódik. Egy bonyolult információrendszer, mely igénybe kívánja venni az egész emberi totali­tást — tudati és mélytudati — szintjén egyaránt. „Táguló világ", melynek inkább csak sejtjük ha­tárait, de dimenziót — szellemit, érzelmit — behatárolni nem tudjuk. Meggyőződésem, hogy a jó művek mindig tágabb szellemi dimenziókban helyezkednek el, mint aminek behatárolására emberi fogalmainkkal vagy logikai konstrukciókkal eljuthatunk. Ez az „iga­zi" alkotások, „művek” természetes és szükségszerű velejárója. Mindig valami olyan többlettel rendelkeznek még, aminek nincs már egyenes, közvetlen fogalmi megfelelője. A jó mű értékét, nagyságrendjét tehát ezek a plusz dimenziók és azok méretei, arányai adják. Mindaz, ami ki­mondhatatlan. Ezek a szellemi és élmény dimenziók azért izgalmasak és jelentősek, mert ezek aktivizálják a néző tudatát, érzésvilágát. Nyitottá teszik a művet. A kép által sugárzott informá­ciók a többértékű logika birodalmában helyezkednek el. A mű pedig a konkrét aktualitáson túl a lehetőségek szféráját nyitja meg. Ezekben az alkotói koncepciókban és dimenziókban történik a művész részéről szükségszerűen a lépték- és arányváltás, a „valóság" totalitása felé. Az álta­lános értékek, törvények világa felé. A teljesség felé. Hogy e szándék mennyire valósult meg, hogy ezen ideálok törekvéseimben legalább töredékeik­ben mennyire realizálódtak műveimben annak eldöntésére már nem én vagyok hivatott. De hitem szerint ez lenne az „igazi” művészi tett.

Next