Gádor (Helikon Galéria, Budapest, 1984)
Most, amikor a nosztalgia korát éljük, nagy öröm olyan történeti kiállítást rendezni, amely voltaképpen recens műtárgyanyagot mutat be, mint az idén 93 éves Gádor Istvánét. A saját reneszánszát tette közszemlére ő. A Gádor-nosztalgiához, azt hiszem több jogom van, mint más műbarátnak, hiszen nem könyvből tanultam, mi a Gádor-jelenség. Ha nem is sokáig, de benne éltem egy olyan művészeti, és emberi magatartásban is progresszív légkörben, melynek egyik reprezentánsa éppen Gádor. Villanásnyi emlékem maradt a Vörösmarty téri Flóris cukrászdáról, mely ennek a keramikusnak a keze nyomát is magán viselte, megfordultam az Atelier-ben - a most 100 éves Orbán Dezső művésziskolájában -, melynek Gádor is tanára volt, sőt, még a második világháború alatt jártam először Gádor István pinceműhelyében. Ennek a pince-labirintusnak persze nem tudott - nem is akart helyet adni a Helikon Galéria, ez a válogatás - pars pro toto mindössze, de annál tetemesebb a fajsúlya -, a mester térplasztikáit gyűjtötte egybe. Gádor - olvashatjuk a szakirodalomban - szobrásznak indult, s hozzátehetjük, hogy valamennyi kerámiai darabja, még a dísztárgyai, használati tárgyai is, grand art szintűek. Azt írtam róla egyszer, hogy egész pályafutása egyetlen Sturm und Drang periódus. Megismétlem. Lehet, hogy máma úgy mondanák, hogy ez a művész „nyitott”, szerintem mindenkor éhes volt az újra, az új formára, új tartalmakra. Föllépése - tanú vagyok - forradalom volt a magyar kerámiában, nemcsak a formanyelvben, hanem, mint olyanban is. Egy időben még formalistának bélyegezték művészetét - rég volt. Nem voltak ellenségei, de senkinek sem kereste a kegyeit, sem a hatalmasságokét, sem a nagyközönségét, még a legnagyobb hatalomét, az ifjúságét sem. Az Atelierbeli korszaka után tudniillik főiskolai professzor lett. Szelíd liberalizmussal diktálta a legszigorúbb normát műfajában. Ha visszagondolok beszélgetéseinkre, rájövök, hogy csendes esztétikai fejtegetései milyen pontosak - ez a legtöbb -, s ha nem figyeltünk is rájuk eleget, mégis követjük őket. Gádor térplasztikáinak ez a kicsiny, bár fél évszázadnyi időnél is terjedelmesebb ciklusa teljes mértékben reprezentálja művészeti korszakait, oly gyakori stílusváltásait, hajlékonyságát. A legkorábbi expresszív darabjain érződik alapélménye, a Wiener Werkstätten, a késő szecesszió szelleme. Ezek az előre elkészített pálcikákból, pontosabban kerámia csövekből összeállított kompozíciók, lugasszerű formációk, az anyaggal egyenrangú itt az áttört, az üres rész. Ember- vagy állatfigurák zsúfolásai , ezek, építési törvényeiről a régészetből ismert zoomorf functio jut az eszembe. A későbbi évtizedek tér-objektjei gömbölydedebbek, kavics formájúak, de az áttört rész - ha éppen jelen van - főszerepet játszik. Nonfiguratív plasztika ez, de nem ortodox, figyelmesebb szemlélet után az organikusra, csontokra, netán emberalakokra, kettős figurákra, még többször torzókra is asszociálhatunk. Az amorf palástba foglalható művekkel párhuzamosan nyúlt a mester, másik szerelme, a konstruktivizmus felé, mázas téglákból épített, vagy robotemberre utaló építményeivel. Persze ő konstruktivitásában, ha tartózkodóan és férfiasan is, lírai marad. A kiállítás válogatása markánsan jellemzi Gádor törekvését - majdnem azt mondtam: ingajáratát az elemző tendenciától az összefoglalóig. Döntőek a színei, akár egy festőnél. Ezt ars poeticájában is leszögezte. Mást mond a paradicsom-vörös, mást a barna, a zöld, a fehér mázas kerámia, ugyancsak mást a mázatlan terrakotta, a samott, a terméskő, vagy éppenséggel a - Gádornál ellenkező előjelű - porcelán idiómája. Nem titkoljuk, hogy a Gádor István kamarakiállítást nem véletlenül időzítették 1984 őszére, egyidejűleg a VI. Budapest Nemzetközi Kisplasztikai Kiállítással, mintegy megtoldva a műcsarnoki teremsort. Hiszen ez a Gádor-széria kielégíti a par excellence kisplasztika szükséges és elegendő feltételét. Sőt, iskolapéldája annak. Ez a kiállítást az élő Gábor István tiszteletére rendeztük, s szerkesztettük meg a katalógusát. A kiadvány már a nyomdában volt amikor a mester meghalt. A teljes szöveget érintetlenül hagytuk, csupán - szomorú kötelességünként - a halálozás tényét, dátumát tüntettük fel pótlólag.