Gyarmathy Ágnes (Fényes Adolf Terem, Budapest, 1984)

Brecht fejtette ki egy ízben, hogy a színházi alkotás összfolyamatában a rendezőnek, az együttesnek figyelniük kell a tervező gondolatait a műről, a színpadra állításról. Előzőleg nem szabad vele semmit közölni (legalábbis imperative nem ): akkor jó az együttműködés, ha a ren­dező tervező is, a tervező rendező is, s mintegy szimbiózisban születik meg a játék, az előadás és annak szcenikai összetevője. Ilyen értelem­ben, a színházi tervezőművész alkotótárs, nem illusztrátor, színpadi illúziók költője vagy éppen kiszolgálója. Drámai tér építője, a drámai cselekvés anatómiájának felvázolója. A magyar színházművészetben igazában csak az elmúlt két, két és fél évtized során formálódott ki az ilyenfajta rendezői-tervezői viszony, s még ma sem mondható általánosnak. Súlyosbította a helyzetet, hogy a színházi tervezőművészet gyakran sajnálatosan kettévált egy -egy színházon, egy-egy produkción belül. Méghozzá nemek szerint, mert voltak olyanok, többnyire férfiak, akik díszleteket terveztek (vagy többnyire csak ezeket), és voltak amolyanok (többnyire nők), akik csak jelmezeket formáltak. Ezért meglehetősen ritka is volt az olyan produkció, amely a drámai tér beépítése tekintetében teljesen egységes volt. Igaz, ez világszerte sem általános, s nem is minden esetben szükséges (hogy ti. egy tervező alkossa meg a díszleteket és a jelmezeket). A magyar színházi fejlődés ebben a tekintetben is késlekedett, kevés segítséget kapva a kifejlődő, majd megszűnő, később újból meginduló főiskolai képzéstől. Ez utóbbi csak napjainkban ért el odáig, hogy most már minden vonatkozásban (díszlet, jelmez, műszaki tudás) és nemekre való tekintet nélkül univerzális képzettségű tervező­­művészeket bocsát ki. Gyarmathy Ágnes szinte pályája kezdetétől - és akkor még eléggé egyedülállóan — a brechti ideált követte. Alkotótársként dolgozik, fantá­ziája igen gazdag, asszociációs képessége nem különben, s egy valósággal élvezet áttekinteni terveit, terv­sorozatait. Ami csak eszébe jut, azt a vázlatokra felrajzolja, megfesti, felragasztja, igen kedv­eli például a montázs-szerű terveket, ezzel összefüggésben a kollázs-technikát vagy inkább módszert. Tervekben revelálódó munkájára már eleve ráteheti a néző vagy a szakember a szürrealista jelzőt-cimkét, olyan gazdag­ságban törnek elő valósággal a tudatalattiból, egy álomvilágból ötletei, motívumai. De tartja magát ebben is a brechti elvhez: tervei és azok megvalósításai mégiscsak a drámai cselekmény anatómiáját ad­ják. Bizonyos értelemben útmutatással szolgálnak a rendezőnek, sőt a színé­szeknek is, mert a terveken olyan asszociációs-szcintillációs szféra alakul ki, amelyből bőven juthat a játék megkomponálásához, magához a színészi játékhoz is, gondolat, ötlet­­ nem is egy. Igaz, a rendezőnek, sőt, a szcenikusnak meg kell tanulnia ..gyarmathy áll, de ez a legtöbb esetben és színháznál meg is valósult, miközben Gyarmathy maga is sokat tanult a szűkebb értelemben vett színpadi szakmától. Emlékszem, félig még színészként, félig a lengyelországi tanulmányoktól megedződötten jelent meg ifjú tervezőként, kisfiús-kislányos fejjel, frizurával és törékeny magabiztossággal a szcenográfusi pálya elején a Szegedi Nemzeti Színházban. Gyarmathy Ágnesnek először meg kellett teremtenie önmagát, s így lett elég rövid idő alatt e szakma ,,self made lady"-je. Eleinte meglepődtek, majd egyre jobban hozzá­szoktak a rendezők, a partnerek, hogy ez az ifjú hölgy nem csak díszletet vagy nem csak jelmezt akar és tud tervezni, hanem többnyire mind a kettőt, sőt, olykor még a plakátot vagy a műsorfüzetet is megtervezi. Ez meglehetősen páratlan volt akkor - a hatvanas évek második felé­ben, Szegeden vagy Debrecenben -, s máig sem sokan teszik Thália magyar műhelyeiben. A színházi munkában és az oktatásban kialakult hagyományok és szokások egyszerre kezdtek így recsegni-ropogni, s ha ez az új gyakorlat Gyarmathy további pályafutása során nem is lett általános, úttörő jellege kétségbevonhatatlan. A magyar színházművészet igazi nagy felfutása a hetvenes években történt. Tisztelve az addig is elért eredményeket, sőt csúcsokat, a hat­vanas évek próbálkozásait, leszögezhető, hogy a nagy elmaradások (műsorpolitikaiak, eszköztárbeliek) leküzdése, a világszínház legjobb törekvéseihez való, legalább részleges felzárkózás, ekkor, a hetvenes évek elejétől a nyolcvanas évek elejéig történt. Nincs még teljes áttekintésünk, tudományos jellegű­ értékű feldolgozásunk erről a színházművészeti korszakról, folynak a viták még alapvető ágazati és szakesztétikai kérdésekről is. Az azonban nem vitás, hogy akkor vált igazán a fentieken túl a magyar színházművészet legjobbjainak fő törekvésévé, visszahelyezni jogaiba, megteremteni az öntörvényű színházművészetet. E szándék kibontakoztatásához a legjobb magyar színházművészek egyre több szövetségest kaptak a díszlet- és jelmezterv­ezők gárdájától is. Az önmagát megteremtő, a tervezés mindkét ( sőt három) ágában egyaránt otthonos Gyarmathy Ágnes e szövetségesek közé tartozott. Tevékenysége Szegeden, Debrecenben, majd újra Szegeden, Kecskeméten, Békéscsabán, Miskolcon, vagy Budapesten jól szolgálta a magyar színházművészet általános korszerűsödését. Következetesen bontakoztatta ki a hatvanas évek második felében, a hetvenes évek elején a Lengyelországban megismert, megszeretett szürrealista eszköztárat, néha vegyítve a burjánzó toprongyszínházi, pop artos elemekkel, majd lépéseket tett egy konstruktívabb, egysze­rűbb, letisztultabb színpadi világ felé. E fejlődési vonulatban fontosabb munkái: Illés-Vas: Trisztán (Szegedi Nemzeti Színház, jelmez, 1966). Shakespeare: III. Richárd (uo., jelmez, 1967). Szophoklész: Oidipusz király. Oidipusz Kolonoszban. Antigoné (díszlet-jelmez. Debreceni Csokonai Színház, 1970), Lunacsarszkij: A felszabadított Don Quijote (díszlet-jelmez. Szegedi Nemzeti Színház, 1973), Krleza: Golgota (díszlet-jelmez, uo.. 1974), Weiss: Jean Paul Marat... (díszlet-jelmez, uo.. Kisszínpad, 1973), Witkiewicz: Az anya (díszlet­jelmez, uo., 1974). Hacks: A lobositzi csata (díszlet-jelmez, uo., 1975). Danek: Negyven gazfickó... (díszlet-jelmez, uo., 1976). Csehov: Cseresnyéskert (uo., 1976, díszlet-jelmez). Juhász D. István: Máz (díszlet-jelmez, Miskolci Nemzeti Színház, 1979). Csak a legfontosabbakat soroltuk fel, és nem filológiai buzgólkodás volt a célunk. E felsorolás a szerzőket és műveiket tekintve impozáns. Gyarmathy Ágnes társul szegődött korunk nagy, felejthetetlen szerzőihez és azok magyar interpretátoraihoz, újraálmodóihoz, így igen gyakran a rendezői kultúra élvonalába tartozó Giricz Mátyáshoz, egészen konkrétan a debreceni és a szegedi színházak legjobb műhely­munka-korszakaihoz. Gondolatokban gazdag, stílusteremtő produkciók, időszakok voltak ezek, jelentőségük a mai magy­ar színházi köz­ízlés, színházművészeti nevelés fejlesztése és végzése tekintetében sem kicsi. Mindehhez jött még újabban a filmművészettel való kapcsolat. Szabó Istv­án Oscar-díjas alephistójának Gy­armathy Ágnes volt a jelmez­­tervezője, s mind ennek, mind a közelmúltban bemutatott Mennyei seregeknek gazdag képi kultúrájához ő is hozzájárult. 1983 nyarán Hubay Miklós Túsz-szedők-jét az ő gazdag fantáziája tette színpadképben, környezetben, jelmez­világban hihetetlenül kifejezővé a Gy­ulai Várszínházban. Jeléül annak, hogy tervezőművészete újabb és újabb műfajokat, művészeti ágakat tud meghódítani. BŐGEL JÓZSEF

Next