Király Sándor festőművész kiállítása (Várszínház Galéria, Budapest, 1984)

Király Sándor a színstruktúrák, a színek belső összefüggéseire épülő felületrendszerek festője. Ha még élhet valamilyen formában az a műfaj, amit a díszítő festés jelentett - és úgy gondolom, hogy szük­ségszerűen él - úgy annak alapvető vonásaiban kellett megújulnia, átalakulnia minden készen kapott formát és tartalmat megkérdőjelező-elutasító korunkban, amelyben a szétesés mögött mégis ott sejlenek egy továbbvezető út körvonalai. E megújulás lényege nem csupán a díszítő festés nosztalgikus újra­éle­dése vagy formáinak újra­értelmezése; sokkal inkább egy ma is nélkülözhetetlen, sajátos szerepkör átélése és vállalása. Vállalása egy olyan művészeti műfajnak, jelenségnek, amelynek eredete a múlt legmélyebb kútjába vész, amelynek fonala ősi és mai kultúrákat köt össze és amelynek feloldó hatása, életigenlése, a környezet világában betöltött primátusa nélkül talán nem is tudunk és nem is lehet ember módjára élni. ösztönjelenség mindez vagy szigorú logikai rendszer eredménye, világteremtő ember megnyilvánu­lása, esetleg kellemes csupán, vagy épp a Lukács-i „válaszoló lény" egyik válaszformája — nehéz el­dönteni. Csak az bizonyos, hogy ez átalakult megtartva-megőrzött, önmaga ellentéte világa a színek­nek és formáknak épp oly meghatározó része, íze-fűszere környezetünknek, életünk téri határfalainak, a formák, felületek, fények csodálatos világának, mint ahogyan az volt évezredekkel ezelőtt és az lesz évezredek múlva is, egy talán már egészen más fény és színkultúra és másféle appercepció vilá­gában. Király Sándor (1932-) nem véletlenszerűen, ösztönös játékként talált rá e műfajra. Díszítő festészetet tanult az Iparművészeti Főiskolán, ahol 1957-ben diplomázott Miháltz Pál és Z. Gács György tanítvá­nyaként, s ahol 1958 óta maga is színtant tanít, mint a színek sajátos tudományának értő művelője, laboránsa, mestere. Ebbe az irányba vitte, sodorta probléma-érzékenysége és kutatási érdeklődése is, a Z. Gács György tanszékén a 60-as években folyó építészeti-szerkezeti zománc- és tufabeton kísérletek, a burkolatokkal való elmélyült foglalkozás (erre jellemző akkori munkái pl. Budapesten a Gogol utcai szálloda épület­­homlokzatán megjelenő tufabeton plasztika, 1966.), de ebbe az irányba terelte az a hatás is, amelyet az erdélyi textilművészet különös konstruktivitása gyakorolt rá. Az elméleti kutatás, kísérletezés az anyagokkal folytatott állandó gyakorlat­i hatásokat is magába ötvözve sajátos egységgé érik Király Sándor mai alkotótevékenységében. Népművészeti formák és posztmodern tördelés, múlt és jelen kettőssége hat e sokszorosító grafikai eszközökből születő művek­ben. Képi jellegű motívumokból kiindulva jut el olyan technikai anyagokba kibontakozó tervekig, mint a gobelin vagy üvegablak tervek. Tudatos hatáskeresés, pszichológiai irányító formák alkalmazása jellemzik egyes műveit (ilyen a szom­bathelyi loskar­ola lakótelepi általános iskola homlokzatára festett acryl seccoja, 1979.), máshol a felület-struktúrák rendszerező elemzéséből születik forma (BVSC Sportközpont kerámia burkolata, 1983). A szín, a forma ismétlődéssel a figyelem irányíthatóságával, az optikai észlelés sajátosságával játszik el szitanyomataiban, nyomdatechnikával létrehozott munkáiban. Akár nagyobb, akár kisebb művek sorát vizsgáljuk, végül is mindben azonos az alkotói szándék. Király számára e művek minden esetben egy tiszta és egyszerű eszközökkel formált, mégis gazdag hatást keltő új formakultúra kísérletei, egy jövő felé megnyíló díszítő művészet hírnökei, előőrsei. Dr. Vámossy Ferenc Budapest, 1984. július 2.

Next