Válogatás a XL. Velencei Biennálé szovjet anyagából (Műcsarnok, Budapest, 1984)
A tervezők szándéka az volt, hogy a magyar közönségnek bemutatott kiállítás a művészet önálló értékéről, a művésznek a társadalomban elfoglalt helyéről adjon képet. Ily módon nemcsak és nem is elsősorban az alkotás végső eredményeiről van szó, hanem a művészi útkeresés során felvetődő ideológiai, morális és értékbeli kérdésekről. Mi magunk is, a képek alkotóival együtt, feltesszük a kérdést: milyen is a ma művésze? Hol a helye a társadalomban, milyen szerepet játszik a társadalmi folyamatokban. A kérdésre adott felelet meghatározza végsősoron a vizuális kultúra további útját is. Természetesen elsősorban a művészeknek kell megadniuk a választ. A feleletet maguk a művek rejtik, amelyek feltárják előttünk a társadalom és az egyén kapcsolatát. Talán az önarckép az a műfaj, amely a legjobban megfelel a témának, mert ez tárja fel legmélyebben és legőszintébben a művész belső világát, az alkotás lényegéről vallott nézeteit. Az önarckép a legalkalmasabb az egyéni és egyúttal közösségi problémákat feltáró képi kifejezésre. Ez a feladat határozta meg a kiállítás jellegét: önarcképeket és művészportrékat mutat be, más szóval olyan kollektív „önarcképet”, amely a művészeknek mind alkotói, mind erkölcsi-társadalmi törekvéseit kifejezi. Nem egyszerűen sikeres vagy kevésbé sikeres alkotásokat mutatunk be, hanem lehetőséget teremtünk a néző számára a párbeszédre, bepillantást engedünk a műhelymunka intim világába. A kiállítás anyaga alapvetően annak a fiatalabb generációnak a munkáiból áll, amely az 1960-as, 70-es években lépett fel. Ezek a művészek pályájuk talán legszebb szakaszát, a művésszé érés korszakát élik. Érdeklődési körük igen széles. A múlt és a jelen történelme, a köznapiság és a hősiesség egyaránt foglalkoztatja őket. A legkülönfélébb műfajokban teszik próbára tehetségüket, de előnyben részesítik azokat a megoldásokat, amelyekben a legteljesebben jeleníthetik meg a világ egységességének érzését. Mind természethez fűződő viszonyukat, mind temperamentumukat és ábrázolásmódjukat tekintve igen különbözőek. Van azonban valami, ami közös bennük. Ez pedig nem más, mint az ember belső világa, a lélek és a jellem megismerésére való törekvés. Azért fordulnak oly gyakran saját belső világuk felé, mert így vélik megtalálni a kulcsot az egész emberiség életének filozófiai lényegéhez. Az önarckép mint műfaj, de úgy is mint téma („a művész és modellje”), igen jellemző a XX. századi művészetre, s így a szovjet képzőművészetre is. Sok esetben mérföldkő a művészek pályáján, hiszen az útkeresés fordulatai mindig egybeestek az önmegismerés állomásaival, a művésznek a viharosan változó valóságban elfoglalt saját helyéről kialakított képével. A művész mindig a társadalmat foglalkoztató legélesebb morális és ideológiai problémák kereszttüzében él. Ő a társadalom csupasz idege, aki a legérzékenyebben és legmélyebben reagál a jelenségekre és képi formában közvetíti azokat az embereknek. A fiatal művészek esetében ez a feladat sajátos jelentőséget nyer. Portréik olyan sokrétűek mind stílus, mind tartalom tekintetében, amilyen sokszínű maga az élet. Hol drámai, hol pedig ironikus színezetűek, lehetnek bensőségesek, vagy ellenkezőleg, mozgósító jellegűek. De valamennyit az a törekvés jellemzi, hogy megtalálják helyüket a jelenségek sorában, és megragadják a napjaink valóságát meghatározó vonásokat. Innen ered a realitáshoz való vonzódás, amely azonban mindig magán viseli az emelkedett szellemiség jegyeit. Ebből a szellemi elmélyülésből ered az az optimizmus, amely még a legdrámaibb hatású képeket is áthatja. Az élet számtalan élménnyel szolgál, és a törekvés, hogy rajtuk keresztül megismerjük és megértsük a világot, új távlatokat nyit a festészetben is. Fontos tehát, hogy a művészben olyan embert lássunk, aki tevékenyen részt vesz népe életének alakításában. Vlagyimir Gorjamov műkritikus A Szovjet Képzőművészek Szövetségének titkára A 40. Velencei Biennálé Szovjet Pavilonjának kormánybiztosa