A XX. Század képzőművészete magyar magánggyűjteményekben 2. (Budapest kiállítóterem, 1985)
Mindezekhez kéri az a néhány - kollekcióját is felajánló - gyűjtő a főváros segítségét, s örülne, ha a Budapest Galéria hálózatának új tagjaként működhetne. Megszülethetne így egy állami segítséggel működő magángyűjtemény, amely természetesen csak nevében „magán”, jelezve működése, indíttatása szellemét. Az alapító kollekció és minden későbbi szerzeménye a Nemzeté. De mindez csak ráadás, hiszen a legtöbb, amivel hozzájárulunk az Új Múzeum megvalósításához, az nem más, mint „magángyűjtői mivoltunk”, és ez az, ami mindent eldönt, ez az, ami értelmet ad e nagy munkának. (Bocsássák meg szerénytelenségemet!) Összegződne így a köz- és magángyűjtemények minden pozitívuma, a negatívumok pedig gyakorlatilag kioltanák egymást, amely folyamatok eredményeként új minőség születne. Néhány általam is látogatott vidéki emlékházunk, emlékmúzeumunk szomorú képe kísért (Berzsenyié, Vörösmartyé). Ezek a kicsiny bemutatók, a múzeum-műfaj remekei lehetnének, oázisok. Ehelyett, mint a szegény rokon, mint a mostohagyerek. Az a polgár jut eszembe, aki a lakásából kiselejtezett holmival „rendezi be” a nyaralóját. Hogy oda még jó. Hát nem jó! - az emlékházak, emlékmúzeumok fő látogatói: diákok, gyerekek. Csobánc-Szigliget, 1985. június havában VÖRÖSVÁRY ÁKOS Vörösváry Ákos szenvedélyes gyűjtő. A gyűjtés a főfoglalkozása. Az évek során olyan művészettörténeti értékű kincsekre bukkant, mint Gulácsy Lajos vagy Moholy-Nagy László majd 100 grafikája, Korniss Dezső korai festményei. De a 70-es évek fordulóján például a még teljesen ismeretlen Banga Ferenctől is vásárolt grafikákat, s gyakran szerzeményez hagyományos műgyűjteménybe igencsak nehezen illeszthető, különösen „snassz” munkákat, például Fe Lugossy Lászlótól, a szentendrei grafikai műhely tagjától. Egyes művészeinktől számolatlanul vannak művek a birtokában, akiknek sem a hagyományos múzeumi osztályozási rendbe, sem az elődökből kiinduló, már megállapított „fejlődési vonalba” nem sorolható munkábra a köz- és magángyűjtemények nemigen tartanak igényt (Swierkiewicz Róbert, Prutkay Péter). És persze, a kortárs magyar művészet jeleseitől is vannak festményei (Deim Páltól, Nádler Istvántól), főként a 70-es évek elejétől, hiszen Vörösváry még csak harmincas éveiben jár. Gyűjteményében különcségek, érdekességek, természeti, kultúr- és művészettörténeti ritkaságok, amatőr kompozíciók is keverednek a kívülállásukat mindazonáltal éreztető autonóm műalkotásokkal. így fogja össze emlékeinket, élményeinket, szub- és elitkultúránkat, így lehet sokrétű korunk lenyomata, legalábbis ahogy azt Vörösváry látja s láttatni akarja. Ebben a gyűjteményben nincs osztályozási szempont, nem különülnek el régi hirdetések, népi vagy iparművészeti tárgyak stb. Dadaista, pop art kollázsnak mondhatnánk, ha a gyűjteményeket is vizsgálnánk stíluskritikai szempontból. Ha mégis szokványos műgyűjtemény kereteibe szorítjuk egy-egy körét, mint ez alkalommal, ha például kiemeljük azt, ami képzőművészetnek nevezhető, akkor is különös együttest kapunk. Olyan összefüggésekre bukkanhatunk benne, amiket a korszakokat, stílusokat elkülönítő múzeumokban lehetetlen volna észrevenni. Rejtve maradna például a hasonlóság a múlt századi tájképek naiv idillizmusa és a szentendrei körbe tartozó Wahorn András játékos természet-imitáció közt, noha a szabad természet helyett ez utóbbiakon egy háziasított változat jelképeivel (virágos és fás cserepecskék stb.) találkozunk. Elsikkadna a rokonság a szecesszió alig ismert grafikusa, Tichy Kálmán és Fe Lugossy László kollekciójának pontos miederben csábító nőalakja között, noha az egyik a századforduló szerelmi vágyainak szimbóluma, míg a másik a 80-as évek bábuvá csupaszított, magányos pop-énekesnőé. Tichy testüket kihívóan felfedő női néha, akár Gulácsy rajzain, toronyként magasodnak a törpévé zsugorított férfinem fölé, mint Wahorn tabut nem ismerő munkáin a beveendő várként, naturalisztikus részletezéssel vagy közönséges útszéli szimbólummal megjelenített „Nőstény”, noha a mai rajzok szókimondásában megnyilvánuló nyíltság a szimbólumot (de a világot is!) jellé redukálja. Gulácsy Concerto Bizzarroján az alkotó szenvedélyében sodródnak a teremtmények, Wahornnál „Zene az élet”, s az élet dolgai bizarrnak tűnő összevisszaságban röpködnek a zene mámorában. A kernstoki Árkádiában növényként hajló fiúaktok ugyancsak őnála kelnek új életre, noha pomázi helyszínnel, s így egy személyre szabott érvénnyel. Vaszkó Ödön önarcképének karikás szeme a két világháború közti időből Swierkiewicz Róbert egészalakos önarcképéről is visszatekint, bár ezen az áttetszővé szerkesztett képen a visszaforduló alak a művészi tevékenység attribútumai nélkül a művészet megváltozott, nem feltétlenül tárgyiasuló, inkább az alkotóban magában hordozott, benső voltára is utal. Seprűnyélen lovagló boszorkányok reklámozták vitéz Simonyi mezőkovácsházi seprűüzemét, ugyanezek jelképezik a gyengébb nemet Anna Margit festményein, ám humor helyett kiábrándultság a mozgatójuk. Egykor virágok, madarak vagy tájrészletek voltak a leonardói kompozíciót ismétlő, ölbeejtett kezű nőket ábrázoló képek kellékei, a Mona Lisa azonban időközben egyszerűen óvszerreklám lett, s a felvirágozott nő aktja megnyúzott és kifeszített állatbőr formáját kölcsönözte Fe Lugossynál. Anna Margit asszonyai fájdalmasan nyúlnak az elröppenő madár után, Fe Lugossy kopasz énekesnője gágogó ludak közt vonaglik - a szimbólum szomorúsága közönséges ténnyé meztelenedik. Egyikük kullogó csellistája éppúgy reménytelenséget áraszt, mint a másikuk letapasztott szájjal pórázon tyúkot vonszoló alakja, bár ez utóbbi, a tartozék emberre is kiterjesztett háziállat-voltával, keserűbb közlés. Anna Margitnak egyszeri varjúja Szemadám Györgynél sorozattá bővül, de míg az egyik még meseszerű volt, a másikak a holdvilágos háttér előtt betöltik a teret (tereinket), kíméletlen realitással. Korniss Dezső korai, konstruktív-szürrealista fejkompozíciói asszociációkkal teltek, akár Wahornéi vagy Swierkiewiczéi, de a belső világ ezeken vagy kívül reked, s az asszociációkat semminemű rend nem korlátozza, vagy külső agresszió akadályozza a szellem felemelkedését. A „XX. század legszebb látványossága”, az eredeti brazíliai mindent tudó csodapók reklámjának óriási keverékteste a Tanácsköztársaság után Berlinbe, majd New Yorkba emigrált Gross Bettelheim Jolánnak a fasizmus idején készült, a német expresszionizmust őrző nyomasztó látomásában és Prutkay Péternek földünk fölé emelkedő, hatalmas, maga alatt pusztaságot hagyó, szürreális csodabogarában ismétlődik. Ezek és a többi hasonlóság régi és mai művek között felfedik a kapcsolatot a szimbolizmus, szürrealizmus, a szürreálissá vált világ realisztikus ábrázolása, a pop art (beleértve a dadaizmust, new wave-et stb.), s művészeten kívüli területek, mint a mese, fantasztikum és naivitás között. Ezzel nagyjából körvonalazható Vörösváry Ákos gyűjtési-érdeklődési köre, de egy, valójában a romantikával kezdődő folyamat is, amelyben a különös, egzotikus jelenségek a való világban s a művészetben is köznapivá váltak, értve ezen a művészetnek nemcsak témáit, motívumait, hanem módszereit is. A művészet határainak ez az elmosódása, a furcsa reklámok, egyebek bevonásával szándékos elmosása a kollekcióban azt érezteti, hogy a világban is megbomlott a rend, elszabadult az őrület, néha szalonképesebb, néha pusztító formában, s ennek sodra hagy nyomot az emberi-művészi tevékenységen. Rosa, Rosa, Neurosa írta kiállítása fölé címül a gyűjtő saját vallomását.