Diósy Antal Munkácsy-díjas érdemes művész (Csontváry Terem, Budapest, 1985)

DIÓSY ANTAL: BALATON VITORLÁSOKKAL akvarell 24x33,5 cm DIÓSY ANTAL 1895-1977 Az idén lenne kilencven esztendős Diósy Antal, századunk magyar művészetének értékes és vonzó egyéni­sége, az akvarell festészet kitűnő képviselője. Az Iparművészeti Iskolában Kőrösfői Kricscsi Aladárnál kezd­te tanulmányait, a „mívesség tiszteletét” egy életre tőle tanulta meg. A huszas évek derekán Párizsban és Hollandiában bővítette tudását, ahol mint karikaturista és újságrajzoló működött. Egészen fiatalon ala­pította meg barátaival együtt a Cennini Társaságot, melynek legfőbb elvét: ,,az örök természet mindig új szépséget mutat annak, aki őszintén közeledik hozzá” — művészetében mindvégig híven követte. Már leg­első méltatója, Elek Artúr, a Nyugat művészeti kritikusa, első kiállításán 1921-ben felfigyelt a természetben készült „fátyolos tónusba burkolt” vízfestményeire, sajátosan finom technikájára. Diósy Antal félévszázados, rendkívül gazdag és sokrétű alkotótevékenysége a monumentális falfestészet­től, a freskó, a secco festéstől, a gobelintervektől a karikatúráig, a bélyegtervezésig, a legkülönbözőbb műfajokra és technikákra terjedt ki, de igazi területe, legkedveltebb kifejezési formája az akvarell maradt. Művészete a leheletfinom, bensőséges szépségű vízfestményeiben nyilatkozott meg a legteljesebben: a körülötte lévő világot, a természet határtalan változatosságát, a hétköznapok meghittségét érzelmi és for­mai bőséggel, keresetlen egyszerűséggel, előadásmódjának magával ragadó virtuozitásával ábrázolta. Akár budapesti városképeket, a Duna-partot, az őszi Városligetet, vagy a korcsolyázók mozgalmas, színes lát­ványát, akár a Balaton csillogó víztükrét, aranyló naplementét, vagy a parti élet tarka elevenségét festette - a táj, a város atmoszféráját, az évszakok színhangulatát élettelién, friss benyomásaitól, áthatva, nagy­szerű technikai tudással érzékeltette. Portréiban mély emberismerettel, remek karakterérzékkel örökítette meg barátait, pályatársait, a magyar művészeti élet kiválóságait­, feleségét, Nagyajtay Teréz jelmezterve­­ző-iparművésznőt és önarcképei sorát. Szobabelsős otthonának melegét árasztják, asztali csendéletei, üde, színes virágcsokrai — a környezetét szerető, mindenre finom érzékenységgel reagáló festő meghitt vallomá­sai. Alkotásainak derűje, őszinte hangja, áhítata, ami minden művéből sugárzik, életünk, világunk ezernyi szépségét csillogtatja meg. Hazai és nemzetközi elismerését számos kitüntetése tanúsítja, többek között 1937-ben a párizsi Világkiál­lításon Grand Prix, New-Yorkban, Milánóban aranyérmek, 1971-ben Munkácsy-díj, néhány héttel halála előtt 1977-ben pedig az Érdemes Művész cím. Páratlanul termékeny alkotó, igaz és egyszerű művész, az akvarell festészet európai rangú magyar művelője volt. Bodnár Éva

Next