Diósy Antal Munkácsy-díjas érdemes művész (Csontváry Terem, Budapest, 1985)
DIÓSY ANTAL: BALATON VITORLÁSOKKAL akvarell 24x33,5 cm DIÓSY ANTAL 1895-1977 Az idén lenne kilencven esztendős Diósy Antal, századunk magyar művészetének értékes és vonzó egyénisége, az akvarell festészet kitűnő képviselője. Az Iparművészeti Iskolában Kőrösfői Kricscsi Aladárnál kezdte tanulmányait, a „mívesség tiszteletét” egy életre tőle tanulta meg. A huszas évek derekán Párizsban és Hollandiában bővítette tudását, ahol mint karikaturista és újságrajzoló működött. Egészen fiatalon alapította meg barátaival együtt a Cennini Társaságot, melynek legfőbb elvét: ,,az örök természet mindig új szépséget mutat annak, aki őszintén közeledik hozzá” — művészetében mindvégig híven követte. Már legelső méltatója, Elek Artúr, a Nyugat művészeti kritikusa, első kiállításán 1921-ben felfigyelt a természetben készült „fátyolos tónusba burkolt” vízfestményeire, sajátosan finom technikájára. Diósy Antal félévszázados, rendkívül gazdag és sokrétű alkotótevékenysége a monumentális falfestészettől, a freskó, a secco festéstől, a gobelintervektől a karikatúráig, a bélyegtervezésig, a legkülönbözőbb műfajokra és technikákra terjedt ki, de igazi területe, legkedveltebb kifejezési formája az akvarell maradt. Művészete a leheletfinom, bensőséges szépségű vízfestményeiben nyilatkozott meg a legteljesebben: a körülötte lévő világot, a természet határtalan változatosságát, a hétköznapok meghittségét érzelmi és formai bőséggel, keresetlen egyszerűséggel, előadásmódjának magával ragadó virtuozitásával ábrázolta. Akár budapesti városképeket, a Duna-partot, az őszi Városligetet, vagy a korcsolyázók mozgalmas, színes látványát, akár a Balaton csillogó víztükrét, aranyló naplementét, vagy a parti élet tarka elevenségét festette - a táj, a város atmoszféráját, az évszakok színhangulatát élettelién, friss benyomásaitól, áthatva, nagyszerű technikai tudással érzékeltette. Portréiban mély emberismerettel, remek karakterérzékkel örökítette meg barátait, pályatársait, a magyar művészeti élet kiválóságait, feleségét, Nagyajtay Teréz jelmeztervező-iparművésznőt és önarcképei sorát. Szobabelsős otthonának melegét árasztják, asztali csendéletei, üde, színes virágcsokrai — a környezetét szerető, mindenre finom érzékenységgel reagáló festő meghitt vallomásai. Alkotásainak derűje, őszinte hangja, áhítata, ami minden művéből sugárzik, életünk, világunk ezernyi szépségét csillogtatja meg. Hazai és nemzetközi elismerését számos kitüntetése tanúsítja, többek között 1937-ben a párizsi Világkiállításon Grand Prix, New-Yorkban, Milánóban aranyérmek, 1971-ben Munkácsy-díj, néhány héttel halála előtt 1977-ben pedig az Érdemes Művész cím. Páratlanul termékeny alkotó, igaz és egyszerű művész, az akvarell festészet európai rangú magyar művelője volt. Bodnár Éva